A Dicle Egyetem kutatói kilenc napnyi ásatást követően kedden megtalálták a rúmi szeldzsuk állam második szultánjának, az 1092 és 1107 között uralkodó I. Kilidzs Arszlán sírját a kelet-törökországi Diyarbakir tartomány Silvan körzetében – számolt be a felfedezésről a török Anadolu hírügynökség.
A Daily Sabah hírportálon is olvasható tudósítás szerint az egyetem rektorhelyettesének, Ahmet Tanyildiznek a vezetésével egy öt fős kutatócsoportot állítottak fel, hogy meghatározzák, hová temethették a feltehetően 27-28 éves korában elhunyt uralkodót. A források és meglévő adatok tanulmányozásával a kutatók végül két síremlékre szűkítették le a lehetséges helyszínt – amelyek Silvan város Orta Cesme Parkjában állnak.
A beszámolók szerint egy nagyjából 35 négyzetméteres területet tártak fel a kutatók, mintegy két méter mélyen. Már korábban is próbálták meghatározni a rúmi szultánság egyik legfontosabb uralkodójának nyughelyét, ám eddig nem sikerült meghatározni. Külön érdekesség, hogy egyúttal előkerült I. Kilidzs Arszlán lányának, Száide Hátunnak is a sírja. A Dicle Egyetem rektora, Mehmet Karakoc szerint éjt nappallá téve dolgoztak, hogy megtalálják a szultán földi maradványait. A felfedezés más perspektívába helyezi Silvan és tágabb értelemben Diyarbakir súlyát a korai török történelemben.
A szeldzsukok Alp Arszlán vezetésével 1071. augusztus 26-án a manzikerti csatában vereséget mértek a Bizánci Birodalomra, még IV. Rómanosz császár is fogságba esett. Az egy évvel később merénylet áldozatává vált Arszlán egyik távoli rokona, Szulejmán emír vette át a terület feletti ellenőrzést, 1077-ben anatóliai központtal államot alapított. Ikónium (a mai Konya) mellett elfoglalta Nikaiát (Nicea, Iznik). Az ő fia volt az 1079-ben született I. Kilidzs Arszlán.
Alakja a korai keresztes hadjáratokkal fonódott össze, ő volt ugyanis az első szeldzsuk török uralkodó, aki csatában megütközött az első keletre tartó keresztes hadakkal. Először 1096 szeptemberében találkozott a térségre törő nyugatiakkal. „Szeptember eleje táján Rajnald hatezer fős német sereggel, köztük papokkal és püspökökkel útnak indult. Eljutottak Nikaián túlra, útközben fosztogattak, de nagylelkűbbek voltak, mint a franciák, és a keresztények életét megkímélték, egészen addig, míg Xerigordon váráig nem értek” – írja a keresztes hadjáratokról szóló munkájában Steven Runciman.
A csapat központjának tette volna meg a várat, ám a szultán szeptember 29-én odaérkező csapatai ostromzár alá vették az erődöt. A művelet annyira jól sikerült, hogy a bent rekedtek „előbb a földből próbáltak némi nedvességet nyerni, aztán felvágták a lovaik és szamaraik ereit, s ezek vérével oltották szomjukat, végül már egymás vizeletét is megitták.” Rajnald nyolc nap után feladta a várat.
Arszlán ezt követően Remete Péter és az őt követő fegyelmezetlen keresztes csapat és vezére, Nincstelen Walter ellen fordult.
„A törökök megtudván, hogy Remete Péter és Nincstelen Walter a Nicea feletti Kibotoszban voltak, nagy lelkesen oda indultak, hogy a vesztüket okozzák, a csapatukban lévőkkel egyetemben. A törökök vígan érkeztek, megtámadták Waltert és övéit, majd rövidesen meg is ölték őket. Péter remete azonban még ennek előtte Konstantinápolyba utazott, mivel nem tudta megfékezni sokféle eredetű csapatát, amely sem rá, sem szavaira nem volt tekintettel.
A törökök tehát rájuk rontottak, és sokakat megöltek közülük; kit alvás közben, kit fektében, kit éppen ruhátlanul találtak meg. Mindezeket legyilkolták; miként egy misét celebráló papra találva, a papot oltárán rögvest mártíromságra juttatták. Azok pedig, akik menekülni tudtak, Kibotoszba futottak, mások a tengerbe vetették magukat, megint mások a hegyekben és erdőkben rejtőzködtek el. (...) Végül a törökök élve fogták el őket, és felosztották őket egymás között, mint korábban tették, és szétszórták őket a legkülönbözőbb vidékekre. (.) Mindez októberben történt. Amikor a császár értesült arról, hogy a törökök így elbántak a mieinkkel, igen megörült, hírnököt küldött értük, és a maradékukat áthozatta a Boszporuszon. Miután átértek a túlpartra, minden fegyverüket felvásárolták” – így emlékezett a Névtelen Krónikás az első keresztes hadjáratot megörökítő Frankok tettei című munkájában, amelyet Veszprémy László fordított magyarra.
Egy évvel később miközben a szultán a danismend hercegekkel harcolt, keresztesek egy újabb csoportja, Lotaringiai Gottfried, Boemund és Tankréd vezetésével elfoglalta Nikaiát – ahová korábban I. Kilidzs Arszlán a feleségét, a gyerekeit és minden kincsét biztonságba helyezte. A várost május 21-én nem sikerült felszabadítania a szultánnak. Július elsején Dorülaionnál aztán nyílt színen ütközött meg a frank sereggel – miután kelepcébe csalta őket. Hiába tettek meg mindent az íjászok, nem sikerült áttörni a keresztes vonalakat. Egy ellencsel aztán megpecsételte a szultán csapatainak sorsát. A hegyi ösvényeken átkalauzolták a frank csapatokat, amellyel biztosították a keresztesek győzelmét. „A törökök sorai megtörtek, és rövidesen fejvesztve menekültek kelet felé. Nagy sietségükben még tábort sem bontottak, a szultán és az emír sátrai minden kincsükkel egyetemben a keresztények kezére kerültek” – írta Runciman.
1101-ben aztán Arszlán mellé állt a szerencse: három győzelmet is aratott a keresztesek felett. Előbb a négy napos mersivani ütközetben elfoglalta az ellenség táborát, az ott lévő nők, gyerekek és papok egy részét megölték, másik részét meg eladták rabszolgának. Ezt követően Herakleiánál is győzedelmeskedett, ráadásul ez a siker komoly fegyverténynek számított, lerombolta a keresztes lovagok legyőzhetetlenségének mítoszát. E csata után helyezte át birodalma székhelyét Ikóniumba. Később még szétvert egy, II. Vilmos nevers-i gróf által vezetett csapatot is az új főváros közelében.
I. Kilidzs Arszlán 1107-ben meghódította a hajdan volt asszír birodalom fővárosát, az akkor már Moszulként ismert Ninivét. Később azonban Radván aleppói emírrel és Muhammad Tapar nagyszeldzsuk szultánnal folytatott harcokban vereséget szenvedett, és menekülés közben a Hábúr folyóba fulladt.
Felhasznált források, szakirodalom
• Runciman, Steven: A keresztes hadjáratok története. Osiris Kiadó, Budapest 1999.
• Veszprémy, László: Az első és második keresztes háború korVeszprémy, László: Az első és második keresztes háború korának forrásai. Szent István Társulat, Budapest 1999.
Ha a történelem érdekli, akkor Időgép rovatunkat érdemes figyelnie! A Tudomány rovatunk cikkeiért pedig ide kattintson!
