Végül jól megfontolt tanácskozások után rendkívüli szeretetük jeléül, amellyel iránta viseltettek, magyar királlyá választották, és mindennap örömünnepséget tartottak nagy pompa és fényűzés közepette. Mindenki az új király kegyeibe akart férkőzni, ajándékaival és tisztelettételével túl akart tenni a másikon. Így emlékezett bő egy emberöltővel az események után az erdélyi szász történetíró, Georg Kraus arra, hogy 1620. augusztus 25-én a királyi Magyarország rendjei a Habsburg-ház trónfosztását követően Besztercebányán Bethlen Gábor erdélyi fejedelmet kiáltották ki magyar királlyá. Ez volt az utolsó alkalom, hogy magyart választottak királyukká a magyar rendek.
Ahogy Kraus krónikájának magyar fordítója, Vogel Sándor is írja: „A fejedelem, bár a választás feltételeit elfogadta, nem koronáztatta meg magát. Protestánsként erre amúgy sem volt lehetősége. A koronázás pedig a Habsburgokkal való minden későbbi megegyezést lehetetlenné tett volna. Ugyanakkor ebben a korban az uralkodó főhatalommal való fölruházásban a hangsúly a koronázásról a választásra tevődött át. Ez a koncepció lehetővé tette, hogy az új uralkodó koronázás nélkül, annak akár egész életében való mellőzésével is király vagy fejedelem lehessen.”
Az, hogy Bethlen egészen idáig eljuthatott egy igen szövevényes diplomáciai manőversorozat csúcspontja volt. Ez is bizonyította, hogy ugyan közvetlen török beavatkozással, de nem véletlenül került Erdély élére hét évvel korábban. A fennmaradt forrásokból kitűnik, hogy Bethlen Gábor kora egyik legrafináltabb stratégájának számított. Az 1619 és 1621 közötti – követutasítások, jelentések és levelek segítségével rekonstruálható – események jól mutatták, a mindenkori erőviszonyokat figyelembe véve rendkívül eredményesen tudott lavírozni, s úgy alakítani ügyét, hogy abból a maximumot hozza ki.
Az 1618-as prágai rendi felkeléssel induló, a korabeli Európa hatalmi viszonyait alapjaiban megbolygató harmincéves háború megingatta a Habsburgok közép-európai uralmát. Ezt kihasználva, Bethlen előbb a cseh koronát célozta meg. Majd miután – a fejedelem nagy bánatára – 1619 augusztusában V. Pfalzi Frigyest hívták meg a prágai trónra, a cseh és osztrák rendi felkelést támogatva, katonai akcióba kezdett a Habsburgok uralta királyi Magyarországon.
Ahogy az eseményeket feldolgozó cikkében Papp Sándor írta, a sértettsége ellenére a küzdelembe beleálló fejedelem semmit sem bízott a véletlenre. „Bethlen nem csak a diplomáciában bízott. Magyarországi támadása előtt végigjárta a Keleti-Kárpátokat, hogy a két román vajdaság felől biztosítsa, illetve több helyen lezárja, járhatatlanná tegye a szorosokat. Utakat romboltatott le, erődítményeket, falakat építtetett, hogy lovon csak ott jöhessenek be az országba, ahol ellenőrizhető az átjárás.” Kiszámíthatatlanságát pedig jól mutatta, sem a bécsi udvar, de még saját emberei, sőt, a török főméltóságok sem tudtak egyértelmű választ adni arra, hogy a fejedelem tulajdonképpen mit is akar.
Kulcskérdés volt, hogy vajon a Porta mennyire enged szabad kezet neki. Az erdélyi fejedelmek a történelem során többször is pórul jártak, amikor önjáró módon, török engedély nélkül próbálták intézni a külpolitikájukat, és nagyobb katonai akcióba fogtak. A talán egyik legtörökösebbnek tartott Bethlen hadmozdulataihoz ugyanakkor látszólag egy szavuk se igen volt.
A másik oldalról nézve, a szlavón-horvát részek kivételével 1619 őszére Magyarország nem hódoltsági részeit, köztük Pozsonyt elfoglaló és a Szent Koronát is megszerző Bethlen sejthette, a Perzsa és lengyel vonalon is lefoglalt Porta annyira nem fog vele törődni. Emellett kapóra jött neki, hogy előbb 1618-ban Isztambulban II. Oszmán, majd 1619 tavaszán II. Ferdinánd személyében Bécsben is új uralkodó lépett trónra.
Bethlen tehetséges török követének, Borsos Tamásnak a naplójából ugyanakkor tudjuk, nem ment minden olyan simán, mint az elsőre tűnt. „A nagyvezír elégedetlen volt Bethlen eljárásával, aki Deák Mehmeddel való egyeztetés nélkül intézte a dolgait. Ha Bethlen csak Kassáig nyomult volna előre, és csak az északkeleti megyéket hódította volna meg, a Porta ezzel a lépéssel teljesen egyetértett volna” – jegyzi meg ezzel kapcsolatban Papp Sándor.
A követjelentés szerint amellett, hogy több ellenlábasa is fúrta őt az oszmánoknál, a nagyvezír, Mehmed pasa december 14-én nemtetszését fejezte ki Bethlen hazugságai miatt. Vita támadt több vár hovatartozása miatt, egy titkos utasításban a fejedelem korábban Vácot ígérte oda azért cserébe, ha a nagyvezír eléri, hogy a szultán magyar foglalásait támogatva ne támogassa a Habsburgokat. Később már persze nem adta volna az erődöt, amit a budai pasa, Deák Mehmed mégis elragadott, amiért aztán őt meg a Portán leváltották. Az ugyancsak követelt Jenőt ugyanakkor sok kanyarral, és hogy még egy csavar legyen benne, Habsburg diplomáciai segítséggel, sikerült megtartania a törökkel szemben Bethlennek.
A Porta is kellemetlen helyzetbe került, mert a forrásokból kitűnik, Isztambulban mindenképp szerették volna elkerülni a konfrontációt Béccsel. „Igen kedves a ti uratok, és Magyarország hűséges az hatalmas császárnak, de általánfogva az német nemzetséget is el nem vethetjük magunktól, mert az is békességet kéván. Azért immár ez elhiggyétek, hogy az hatalmas császár sem tiellenetek segítséget nem ád az németnek, sem tinéktek az német ellen, hanem tüteket tart jobb s igazb híveinek, s azt akarjuk mü, hogy elvegyétek az németeknek az magok országát is” – idézte 1620 januárjában az oszmán birodalom második emberét, a nagyvezírt az erdélyi követ.
A koronázás 1619 őszétől időről időre előjött, Bethlen a feltételhez szabott török elismerés közepette érzékelhette, komoly katonai potenciál nélkül csak a rendek bábja lehetne. Olyan feltételeket akartak szabni neki, amikkel szinte csak kötelezettségei és kiadásai lettek volna a magyarországi rendek felé. Közben harapófogóba került, mert miközben ő támogatás nélkül nem merte fejére tétetni a koronát, addig a törökök az elismerés és szövetségkötés alapjául épp ezt követelték tőle. „Ha oztán Magyarországnak más lészen a koronás királya, azzal lészen frigyünk, s mi azt akarjuk, hogy Bethlen Gábor légyen” – idézte a török felet Borsos.
A magyar királyválasztása és koronázása feltételének tekintett támogatói levelet – V. Pfalzi Frigyes támogatásával – végül 1620. június 27-én nyerte le. Ez azonban már kevés volt a fejedelem számára: 1620 őszétől, különösen a csehek november 8-i mindent elsöprő fehérhegyi veresége után magára maradó Bethlen egyre sürgetőbben kérte a katonai támogatást.
A történetek egyik fontosabb kérdése: vajon az erdélyi fejedelem megtarthatta volna-e egy kézben a két területet? Sokáig járta ugyanis az a vélemény, hogy a Porta nem engedte a két országrész – a királyi Magyarország és Erdély – egyesítését. Borsos korabeli állítását a forrásokat elemezve Péter Katalin, majd Papp Sándor is jelentősen árnyalta. „A gyakran megmásíthatatlan oszmán álláspontnak tartott, fenti »rendezési terv« nem tekinthető a Porta egységes vélekedésének. Akik hangoztatták, azok a kialakult Habsburg-oszmán viszonyrendszer fennmaradásában, a béke megszilárdításában voltak érdekeltek. Ebből adódóan Bethlen békebontó és háborús terveit messzemenően ellenezték” – írta erről utóbbi.
Bethlen reményei nem is ezen, hanem az oszmán külpolitikai prioritások miatt szálltak el. Isztambul számára ugyanis ekkor a lengyel kérdés rendezése sokkal fontosabb volt, mint a magyarok megsegítése. Papp Sándor összefoglalója jól tükrözi, hogy mire megérkezett a segítség, már késő volt. „A Porta teljesen belemerült a lengyelek elleni hadi előkészületekbe, és így még annyi ereje és figyelme sem maradt magyar vazallusa támogatására, amely arra lett volna elég, hogy az 1619-1620-ban megszerzett magyarországi pozícióit megtartsa. (...) Végül egy gyertyafényes éjszakai díván gyűlésen 1621. február 4-én eldöntötték a magyarok katonai megsegítését. Rimay János még azon a viharos téli éjszakán informálta urát a régóta óhajtott oszmán katonai segítség megadásáról, illetve arról, hogy mindenekelőtt tatár segédcsapatokat küldenek Bethlen mellé a Krímből. Amikor Bethlen nagy késéssel 1621. március 10-én elolvasta Rimay János február 5-én »fázós kézzel« írt beszámolóját a díván döntéséről, nem titkolta megelégedését: »mely engemet bizonyára megörvendeztete egy részint«. Azt sem rejtette véka alá, hogy a döntés túl későn született meg, így már nem tartotta kihasználhatónak. Mindezek logikus következménye az volt, hogy 1621 januárja és februárja fordulóján komolyan megkezdődtek a béketárgyalások a császárral a francia király közvetítésével. Bethlent lassan elkezdték magyarországi hívei is elhagyni, hiszen egyre kevesebben bíztak a török katonai segítségben.” A Porta lengyel kalandja egyébként komoly eredmények nélkül, kudarcos véget ért.
Bethlen számára koronázás álom maradt csupán, az 1621. december 31-én aláírt nikolsburgi békében kiegyezett II. Ferdinánddal, lemondott a királyságról, visszaadta a Szent Koronát, cserébe hívei amnesztiában részesültek, megkapott hét magyarországi vármegyét, hozzá évi 50 ezer forintot a végvárak fenntartására, valamint Tokaj, Munkács és Ecsed várait is átengedték neki. S mivel megerősítették az 1606-os bécsi békét, így II. Ferdinánd is elismerte a falvak és a mezővárosok kivételével a protestánsok szabad vallás gyakorlását és a rendi önkormányzat helyreállítását. Ezzel Bethlen megvédte a magyar nemességet is a Habsburgok – csehekkel szemben kíméletlenül alkalmazott – bosszújától.
Felhasznált források, szakirodalom
• Kraus, Georg: Erdélyi krónika, 1608–1665 – Ford.: Vogel Sándor. Ómagyar Kultúra Baráti Társaság Kiadói Részlege, Budapest 1994.
• Péter, Katalin: Bethlen Gábor magyar királysága, az országegyesítés és a Porta. Századok (117) 1983, 1028-1060.
• Papp, Sándor: Bethlen Gábor, a Magyar Királyság és a Porta (1619-1621). Századok (145) 2011, 915-973.
• Borsos, Tamás: Vásárhelytől a Fényes Portáig – Szerk.: Kocziány László. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest 1968.
Az Időgép történelmi rovatunk további cikkeiért kattintson ide! Ha a tudományos cikkek érdeklik, akkor a Tudomány rovatunkat érdemes figyelnie!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang karácsonyi dupla számában jelent meg december 18-án.
