Mit érzékelnek a Z-generációs fiatalok a világból? – az @LL3t4rgIA-ról
Az @LL3t4rgIA című előadás „osztályképe” (Fotó: Vígszínház/Dömölky Dániel)

A Budapest Park közelmúltban rendezett JusTeenTime című kamasznap eseményéhez kapcsolódva kutatást végeztek a Z generáció (1995 és 2009 között születettek) körében a közösségi média és az online lét hatásairól. Ebből kiderült, hogy a válaszadók többsége naponta 2–6 órát tölt el az online térben, de tizedük több mint 8 órát okostelefonozik, videót néz, vagy játszik. A megkérdezett fiatalok háromnegyede nehezen hagyja abba a mobilgörgetést, több mint fele rendszeresen hasonlítja össze magát másokkal a közösségimédia-platformokon, negyven százalékuknak pedig szorongást, stresszt vagy önbizalom-csökkenést okoz a közösségimédia-használat. Ugyanakkor a válaszadók közel egyharmadának kifejezetten segít kikapcsolódni, feltöltődni, inspirálódni. A kutatás szerint az online térrel szemben sokkal erősebb szorongást okoz a fiatalok számára a jövővel kapcsolatos bizonytalanság, a személyes kapcsolatok menedzselése, az iskolai feladatok, az anyagi nehézségek és a családi problémák. A fiatalok harmada minden nap stresszesnek érzi magát, és közel ekkora az aránya azoknak is, akik mindennapi szorongásról számoltak be.

„A jövőm olyannyira kérdéses, hogy lassan már engem is érdekelni kezd, és ez nem csekélység” – mondja ezt már Leonce, Georg Büchner hőse. A búskomorságtól és az illúziók hiányától, a kilátástalan jövőképpel rendelkező ifjak bolyongásáról szóló klasszikust 1836-ban mindössze 23 évesen – nem sokkal a halála előtt – írta Büchner. Művét ifj. Vidnyánszky Attila és alkotócsapata csak kiindulópontként használja ahhoz, hogy a mai Z generáció küzdelmeiről, nehézségeiről és meg nem értettségéről beszéljen. Elsősorban róluk és hozzájuk szól a @LL3t4rgIA (a címet bár többféleképpen lehet olvasni, hogy mire is utal valójában, azt nem leplezzük le), de talán az idősebb generáció is picit jobban megértheti, mi zajlik a fiatalokban. 

Furcsa világ a mostani, hisz élnek még a háborús nemzedék tagjai, miközben az első digitális bennszülöttek nemsokára kilépnek a nagybetűs életbe. A digitális forradalom okozta kulturális szakadék áthidalhatatlannak tűnik, de ha mást talán nem is, a kamaszok magányát és világba vetettséggel való kilátástalan küzdelmét mindenkinek ismernie kell – bármilyen kort is írunk, ez az érzés minden fiatalban ott munkál. A különbség, hogy a klímakatasztrófa és az egyre sűrűsödő háborúk árnyékában a jövővel kapcsolatban érzett bizonytalanság és reménytelenség még komolyabb teherként nehezedik a mai kamaszokra. A Leonce és Lénát szerzője komédiának szánta, ahogy bizonyos értelemben a @LL3t4rgIA-t is ifj. Vidnyánszky Attiláék, de témájából fakadóan keserédes lenyomata lett annak, amiben a Z generáció él. 

Egy érettségire készülő osztályt látunk, ismerős élethelyzet, ahogy a tornaterem is, ami a díszletet adja: ugyanazok a zöld padok, bordásfalak, zsámolyok és medicinlabdák, mint tíz, húsz, harminc éve. Ugyanolyan maradt a tanári gárda is: ott az erőfitogtatásából versenyt űző tornatanár (Borbiczki Ferenc), az álomvilágba menekülő iroda lomtanár (Zoltán Áron), a mindenkinek megfelelni akaró, de saját maga is terápiára szoruló iskolapszichológus (Kovács Patrícia), a kiégett iskolaigazgató (Ötvös András), aki a diákokat patetikus és szánalmas viccekkel tűzdelt beszédekkel próbálja motiválni. Ők azonban fel sem néznek a telefonjukból: az előadás annak kivetülése, mit érzékelnek ezek a gyerekek a világból. Észre sem veszik a körülöttük lévő embereket, miközben a telefonjukon a Tiktok- vagy ASMR-videók és pornójelenetek váltakoznak. 

A szöveg is csak nyomokban idézi Büchnert, egy-egy fontos gondolatot emelnek ki tőle, az improvizációkból született párbeszédekben inkább a digitális nyelvet és a mai szlenget használják, ahogy Urbán Kristóf zenéje is vegyíti a fiatalok számára jól ismert Tiktok-trendzenéket, a technót, a klasszikusokat és a népzenét. Leonce (Medveczky Balázs) és Léna (Márkus Luca) ebből az őrületből vágyódik el, a magányuk sodorja őket egymás felé, hosszú küzdelem után népmesei módon találnak egymásra – a mezőségi, majd a balettbetétek mintha egy pillanatra kifiguráznák szerelmüket, de aztán érezzük, a reményről, az életbe vetett hitről szólnak ezek a mozdulatok. És azt hangsúlyozzák, higgyünk ebben a generációban, hisz az ő kezükben van a jövőnk.

A Katona rendezőjéhez, Tarnóczi Jakabhoz hasonlóan – aki a húszas–harmincas generáció problémáiról tud érvényes és ismerős hangon beszélni – ifj. Vidnyánszky Attila is megtalálta az utat a Z generációhoz. A Vígszínház monumentális tere ellenére is intim és személyes hangvételű előadás született, mely húsba vágóan őszintén, mégsem ítélkezően szól hozzájuk, bevonva őket az előadásba: a tapsrend alatt „valódi” érettségire készülő diákokat invitáltak a színpadra – hogy ne csak a színészeket, de egy kicsit őket is ünnepeljük. 

@LL3t4rgIA. Georg Büchner Leonce és Léna című műve nyomán írta: Németh Nikoletta és ifj. Vidnyánszky Attila. Rendezte: ifj. Vidnyánszky Attila. Vígszínház.

Ez a cikk a Magyar Hang 2025/39. számában jelent meg, szeptember 26-án.