A haldokló borkereskedő számtalan formában ismert nagy mondása jutott eszembe elsőként, amikor összegezni próbáltam annak a három előadásnak a tanulságát, amelyeket a Gyulai Várszínház 57. évadának Erdélyi Hét névre keresztelt sorozatában volt alkalmam megtekinteni augusztus elején. Mondott szakember állítólag a nagy titkot súgta meg az üzletet átvevő gyermekeinek, miszerint: szőlőből is lehet bort csinálni. No, lám, mondogattam, úgy tűnik, irodalmi szövegből (illetve klasszikus meséből) is lehet alternatív (modern, progresszív etc.) színházat csinálni. Nem titkolom, a darabok szerzői felől (Visky András költő, dramaturg, rendező, Bartis Attila író) nézve válogattam az évad előadásaiból. És nagyon jól tettem.
Ne reménykedj, kedves néző
Visky Pornó – Feleségem története című darabja közel tíz éve öltött először előadásformát, az otthont adó várszínház most a kolozsvári színházzal közös produkcióban állította színpadra. A szerző személyes történetei és a fikció olyan erős atmoszférájú és lírai szöveget eredményezett, ami nagy valószínűséggel csak így, ezzel a nagy kísérletezőkedvvel létrehozott formában működhet igazán.
„Pornográfia: ne reménykedj, kedves néző, nem fogod meztelenül látni a színészeket a színpadon. Pornográfia: ne reménykedj, kedves néző, kizárólag meztelenséget fogsz látni a színpadon, a politikai pornográfia tobzódását” – írja a szerző a darab ajánlásában. Azt is mondja, hogy „meg kell állni a gyermekeink és gyermekeink gyermekei színe előtt és elmondani a saját történetünket. Kiűzni nyelvünkből, tekintetünkből, érintéseinkből, sejtjeinkből a diktatúrát. Amíg nem tesszük meg, diktatúrafüggőségben élünk. Nincs bátrabb tett, mint előállni a gyávaság történetével.”
Jól azonosítható a hely és az idő (Románia, 1989) és a diktatúra is, amely, ahogy a darabból tudjuk „nem kivételes állapot, az a kivételes, ha nincs”. Azonban ezért a „nincs”-ért éppen azért, mert kivételes, csak teljes lényével kell megdolgoznia az embernek. A főszereplőt, a feleséget, anyát, utcagyerekeket etető, nekik színházat csináló nőt az őrületig józan karaktere teszi hőssé, miközben semmi extremitás nincs abban, amit csinál. Az életre szavaz, a békességre, a derűre, és mind egyre más jut neki. Imre Éva úgy játssza elénk az őrültet, hogy végig tudható: nem ez a kizökkent, hanem az, amiben van. A nőt, akinek az előadásban csak a belbiztonságiak által rá mint megfigyeltre ráadott fedőnéven (Pornó) említődik. Az ő élete kellene, hogy norma legyen. Sejtjeiből ki van űzve a diktatúra, de mindenhonnan újra és újra ráragad.
Sinkó Ferenc méltó partner, maszkokat felvéve játszik férjet (Ember), anyóst, játszótársat (Anti), orvost, ő Görény úr is, a megalkuvó szomszéd, aki megsúgja a házaspárnak, hogy figyelik őket, nem jóságból teszi ezt, magát védi (neve is beszédes név).
A számos ötletes díszlet közül is kiemelkedik a nagy zsákban előhozott sok elvásott, megtört cipő halma, ezek jelzik az utcagyerekeket, de kopognak a képzelt épületek falán (puskagolyóként? utcakőként?), és mivel levetett cipők, egészen messzire is elmutatnak szimbolikájukkal. Árkosi Árpád és munkatársai kellő alázattal nyúltak a szöveghez, ami ez esetben azt jelenti, hogy megtisztelték azzal, hogy gondoltak róla valamit. A képi világ, a hangok, a folytonosan pulzáló tér (hol szűkül, hol nyílik) a színpadot mint a varázslat helyét teremtette a játszók köré, így talán könnyebb a nézőnek szembesülni azzal, hogy amit lát: valóság volt, amely újra és újra megtörténik, mert megtörténhet. A felejtés ellen dolgozik ez a másfél óra.
Agyagkockák
Ahogy a Bartis Attila novelláiból összeállított, Amikor... című estjével Bogdán Zsolt színművész is a felejtés ellen dolgozik, ő azzal, hogy Bartis szövegeinek segítségével felmutat valamit, ha nem is mindent, de nagyon sokat a kulturális, nyelvi, művészeti örökségből. A választott szövegek jól mutatnak egy ívet, az első írás magáról az írás elengedhetetlenül szükséges voltáról szól, mintegy felütésként, hogy aztán a legfontosabb témák a születéstől a halálig, Istenig is megjelenjenek. Ezekben a novellákban benne van a prózai dramaturgia, a színpadra azonban nem pusztán azzal érkeznek meg, ehhez kell Bogdán mesemondásra kiválóan alkalmas orgánuma és nem utolsósorban a gesztusai, mert az arcával, a mozdulataival is mesél.
Eközben folyamatosan valamivel foglalatoskodik: agyagkockákból ültetőföldet csinál, bele száraz ágakat tesz, azokra papírból hajtogatott, de a mesélő tenyerében tényleg mintha átváltozó madarak kerülnek, uszadékfán hajózik, üvegdarabba mint fényképező keresőjébe néz és így tovább. A történetek életrajzisága már csak ezért sem lesz idegen, a néző akkor is vásárhelyi illetőségű lesz egy kicsi időre, ha életében nem járt arra. Az előadás végén egy-egy agyagkockába erdélyi művészek, tudósok nagy alakú fotója kerül, becsomagolva. Mint a bemutató utáni közönségtalálkozón megtudtuk, minden előadáson újabb és újabb képek kerülnek majd elő, hiszen felsorolhatatlanul sok a hozott és őrizendő kincs. Amihez Bogdán Zsolt – a néhány évvel ezelőtti, nagy sikerű Ady-estje után – ezzel az új előadással megint hozzátette a magáét.
Kezdeni valamit a képmutatással
A temesvári színház Hattyúk tava újratöltve című előadása könnyed nyári szórakozást ígér, ám hiába nevet és tapsol (!) a nyitójelenet mesélőjét folyton megszakító blődségek (nem mondhatja, hogy öregasszony, és egyébként is miért pont herceg, miért nem például egy bányász a mese főszereplője, és ha már vándorol a főhős, ne lovagoljon, ne kínozzon állatot etc.) hallatán a telt házas nézőtér, az egészben van valami nyugtalanító. Világos, hogy a PC-beszéd önmagában képmutató és elégtelen problémamegoldó képessége a karikírozás tárgya, ám a megoldás nem abban áll, hogy kikacagjuk, ha valaki a fekete hattyú kifejezés helyett az afroamerikait használja. Hanem abban, és ezt mutatja meg az előadás sok-sok, egyébként végtelenül banális emberi élethelyzeten, hogy kezdeni kellene valamit elsősorban a képmutatással, aztán az összes többivel.
Miközben egy szellemesen felépített esztrádműsort látunk (férfiak női ruhában, túlhúzott sminkek, meglepő eszközök a színpadon, egy csapatnyi művésznek egyszerre jutalomjáték) mögötte, de jól láthatóan zakatol, működik a létrehozott darab, súlyosan, terhesen. A sok csúcspont közül egy álljon itt: a „nagyon fontos ember” épp a természetvédelemről szónokol, a szónoki emelvény része egy akvárium, benne élő hal. A kar tagjai a beszéd alatt folyamatosan, mintha urnába, szavazólapokat dobálnak az akváriumba, addig, hogy a hal láthatóan mozdulni sem tud. Ahogy a szónok a végén két marokkal szórja a lapokat az üvegbe, együtt kapkodhatjuk a levegőt a hallal. A beszéd alatt vezényszóra felharsanó áriarészlet („Hazám, hazám, te mindenem!”) ráadásul még közelebb hozza azt, amit szívesebben távol sem néznénk.
Eközben az előadás azért folyton vissza akarja vinni a nézőt az eredeti mesébe, oda, ahol a jó győz, ahol erőfeszítések és hősies ellenállás van, ahol a romantika még nem a cinizmus egyik szinonimája. Igazi színház a temesváriaké, nemcsak a darabot szedi szét, hanem azt is, aki nézi. Az előbbi összeáll, utóbbit viszont nem célja összerakni, mert arra nem elég a majd’ kétórás játékidő. Ahhoz még jó pár ehhez hasonló előadás lesz szükséges.
Az Erdélyi Hét programját összeállító, kritikusként, szerkesztőként is ismert Elek Tibor igazgatónak és munkatársainak nemcsak azért jár az elismerés, mert a kárpát-medencei magyar kultúra egységességét kifejező módon és teljes természetességgel van jelen a határon túli magyar színjátszás az évek óta magas minőséget képviselő Gyulai Várszínház aktuális évadában, hanem azért is, mert – ahogy ez a három előadás is megmutatta – láthatóvá válnak a különbségek, rendezői elképzelések között, dramaturgiai megoldások között, a színházról alkotott elképzelések között. Lenyűgözően sokszínű a romániai magyar színjátszás, és ez több mint biztató. A sokszínűség ugyanis záloga a kísérletezőkedvnek, amely pedig a hagyománynak, a nyelvnek egyedüli hordozója, átmentője az újabb és újabb korszakokban. Kevesen tesznek többet a hivatalosan sokat emlegetett megmaradásért azoknál a szerzőknél, művészeknél, társulatoknál és a nekik teret adó befogadóknál, akik – ahelyett, hogy a régibe fojtanák az újat – folyton újba oltják a régi.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/32. számában jelent meg augusztus 7-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/32. számban? Itt megnézheti!