A városi tanács rendeletére, óvintézkedés gyanánt 1738. október 9-én Debrecenben kettő kivételével lezárták a város összes, szám szerint tizenkét kapuját. „Hogy a pestis iránt való vigyázás jobb móddal lehessen, csak a Váradi és Péterfiai kapuk lesznek nyitva” – olvashatjuk a korabeli közgyűlési jegyzőkönyvben. Már év eleje óta szállingóztak a hírek a cívis városba az Erdély felől támadó járványról, ahogy akkor csak emlegették, a „mirigyről”. A városkapuk lezárására sem először került sor, már 1738. január közepétől zárva tartották a kisebb bejáratokat.
Debrecen vezetői mindent megpróbáltak annak érdekében, hogy megóvják a lakosságot a bajtól. Sajnos, nem rajtuk múlott, de ez minden igyekezet ellenére sem sikerült. Az utolsó nagy, 1737 és 1743 között tomboló országos pestisjárvány brutális pusztítást végzett az akkor mintegy 24 ezer lakosú városban: 1739. május 16. és 1740. január 31. között a debreceniek harmada veszett oda. Ahogy a korabeli levéltári anyagot feldolgozó Kun Enikő írta: „a mortalitás nagyságát figyelembe véve, elmondhatjuk, hogy Debrecen volt a legválságosabb helyzetben.”
Az áldozatok számát – a református és katolikus anyakönyvek, valamint a Tiszántúl egészségügyi főbiztosa, Károlyi Sándor gróf feljegyzései alapján – 7893 és 8697 fő közé teszik. Összehasonlításképpen, a járványt megelőző kilenc évben 600-950 között mozgott az évente elhunytak száma a városban. Ezzel szemben a járvány két legdurvább hónapjában, 1739. szeptemberben 2378, októberben pedig 3176 személy vesztette életét.
A Török Birodalom felől érkező pestis Debrecent az Alföld déli része felől érte el. A Maros-völgyéből indulva a Nagyszalonta-Szegvár vonalon át 1739 márciusára elérte Püspökladányt és Szoboszlót, majd áprilisban észak fele Balmazújvárosig, kelet felé Derecskéig terjedt, és így északnyugat-nyugat-dél irányból támadt. A városvezetés 1738-tól tudatosan próbált felkészülni: a már említettek kapubezárásokon kívül, az év április 19-én a Szegeden és Aradon túl levő helyekről érkezők számára 40 napos vesztegzárat rendeltek el. Később csak olyan passzussal lehet beutazni a városba, amellyel a delikvens igazolta, hogy letöltötte a karantént, tehát nem fertőzött. A határba mindenfelé őröket helyeztek ki, illetve idővel már szigorúan csak két, előre kijelölt kaput lehetett felügyelet, őrség mellett nyitva tartani.
A nagy európai járványokért a Xenopsylla cheopis bolhafajta volt a felelős, a beteg patkányokon élősködők átugráltak az emberekre, és csípéseikkel terjesztették a kórt. Az ezt követő 1–8 napban – magas láz kíséretében – olyan csomók („bubók”) jelennek meg az emberen, amelyek a lágyéki, illetve hónalji nyirokmirigyek fájdalmas megnagyobbodása miatt keletkeznek. A folyamat néha két hétig is elhúzódott, a kórtani becslések szerint a bubópestis lefolyási ideje akár 37 nap is lehetett. Az így megfertőződők egymásnak nem tudták átadni a betegséget, ám ha a kór megtámadta a tüdőt, onnan már képes volt cseppfertőzés útján terjedni, és ez okozott évszázadokon át milliós pusztításokat.
A pestiskórházként szolgáló épületeket 1739. január 13-án jelölték ki – írta a járvány történetét feldolgozó cikkében Moess Alfréd és M. Román Éva. A Debrecen megpróbáltatásai című kötetben Siró Béla ezzel kapcsolatban megjegyezte: 1739 április elején a városi tanács a Gilányi csapszéket és Szőke János Hatvan utcai kapunál fekvő házát jelölte ki kórháznak. A kijelölés körüli huzavonát jól jellemzi, hogy júliusban azt is elhatározták, a Nagyerdőn a szélvész miatt kidőlt fákból egy 30 szobás kórházépületet is emelnek. A hónap végére el is készült, ám egy beteg sem akart odamenni, inkább otthon maradt volna. A korabeli feljegyzések szerint közben a Mester, Péterfia, Csapó és Várad utcákon kívül jelölték ki a pestistemetőket.
Kun Enikő szerint nyugat-európai mintákhoz hasonlóan orvosilag és hatóságilag is egyaránt azon dolgoztak, hogy a későbbiekben hatékonyan tudjanak védekezni a járvánnyal szemben. „Ahhoz, hogy a fertőzés ne érje el a várost, teljes vesztegzárat kellett volna elrendelni, de ez nem valósulhatott meg az iparűzés, a földműves munkák elvégzése és a kereskedelem lebonyolítása miatt.”
A város egészségügyi infrastrukturális szempontból már nem volt teljesen védtelen. A XVII. század vége óta dolgozott hivatásos orvos, és így, orvosi felügyelet alatt jöhetett létre az első patika 1701-ben. A járvány berobbanásakor Debrecenben három doktor tevékenykedett: Buzinkai György tiszti főorvosként szolgált, Bentzig Mátyás felelt a pestisügyért, valamint még ott volt Faber Fülöp is. Azt is tudjuk, rajtuk kívül kilenc sebgyógyítója, kb. ugyanennyi sebészinasa, és bábája volt Debrecennek.
Az 1739. április 1-én kiadott városi tanácsi utasítás alapján a következők szerint kellett eljárni a pestis megjelenésekor: a fertőzötteket, illetve azokat, akik a gyanús házban megfordultak, karantén alá kell helyezni. A tanács emellett eldöntötte, hogy a fertőzött házhoz hány strázsát rendel. Az ő feladatuk volt a házból való ki- és bejárkálás megakadályozása. A fertőzést, illetve gyanút mindvégig egy cédulának kellett jelezni egy jól látható helyen. „A pestisgyanús házakat 21 napra, a fertőzött házakat pedig 42 napra vették vesztegzár alá, függetlenül attól, hogy csak egy ember betegedett meg vagy az egész család. A házbeliekkel senki sem beszélgethetett, és a strázsának is vigyáznia kellett, hogy megőrizzék a 6 lépésnyi távolságot. Időnként a házbelieknek is utána kellett nézni, hogy egy óvatlan pillanatban nem szöktek-e ki a bezárt házból. A fertőzött és a gyanús embereket kiállíttatták az udvarra és megszámolták, hogy mind megvannak-e” – olvashatjuk Kun Enikő összefoglalójában.
A mirigyhalál gyors terjedésében szerepet játszott a párás és csapadékos időjárás, az emberek többségének alultápláltsága, a vesztegzár semmibevétele, a preventív jellegű rendelkezések elutasítása, ám a leglényegesebb elem mindenképp az, hogy nem volt rá gyógymód, gyógyszer. Hiába voltak tehát Debrecenben is gyógyítással foglalkozók, hatásos módszert egy sem tudott a pestis kezelésére. Jó példa erre, hogy Buzinkai pestisről írt Rövid oktatás című munkáját hivatali társa, Bentzig Mátyás csak „Rövid okádás” néven emlegette. Amiben egyrészt benne volt, hogy „a mű írója fatalista módon meg volt róla győződve, hogy a mirigyhalál nem más, mint Isten csapása az emberekre bűneik miatt”, másrészt viszont nem lehet nem rivalizálást belelátni a fricskába.
A pestis először a város keleti-északkeleti részén ütötte fel a fejét: az alsójárási Ceglédi, valamint a felsőjárási Csapó- és Péterfia utcákról elnevezett körzetekben. A járvány augusztus végéig a város keleti felében dúlt nagyobb mértékben. „A járvány tetőpontján a pestishalálozások 25 százaléka, novemberben pedig 26 százaléka esik a Hatvan utcai körzetre. A kór tehát később terjedt át a város nyugati részére és a vége fele ott tombolt erősebben, míg a Cegléd és Varga utcai körzetre novemberben a halálozásoknak már csak 10-10 százaléka esik” – olvasható Moess Alfréd és M. Román Éva összesítőjében.
Noha a lakosságnak be kellene jelentenie, ha beteg volt a házban, de egy 1739. április elsejei bejegyzés szerint a lakosok „eltagadják a magok betegeit”. A védekezés sikertelenségét leginkább az emberek fegyelmezetlensége, az intézkedésekkel szembeni makacs ellenállásában, és a titkolózásban lehet keresni. „A baj elhatalmasodásának egyik fő oka volt, hogy a lakosság nem tartotta be az utasításokat, sőt itt-ott fel is lázadt, mint pl. Hódmezővásárhelyen 1738 szeptemberében és Békésen” – írja a Moess-Román páros.
Debrecenben is elégedetlenkedett a nép. „Alig néhány nappal a járvány kitörése után, május 21-én már tumultus volt Kőrösy János esküdt fiának, a második hivatalos pestishalottnak, a temetésén és ez megismétlődött 10 nap múlva Bodoki Dávid egyik gyermekének temetésén, amikor is a bezárt házak el ől elkergették a strázsákat, megverték őket és a halottat a házból kivitték.” Ez szinte mindennapos esetnek számított. A strázsák közben igazi közutálatnak örvendtek, s örülhettek, ha csak leköpték őket. Magyary-Kossa Gyula orvostörténeti adattárában azt írja: iszonyatosan gyűlölték a járványszolgákat (vespillones) is, és a leghitványabb embereknek tartották őket, „a városi tanács sem tagadja, hogy csakugyan azok, de azért mégis örül, hogy legalább négy embert talált az egész városban, kik ezt a szomorú foglalkozást vállalták.”
A rend fenntartása tehát komoly gondokat okozott. „A lakosság hisztérikusan és agresszíven viselkedett, ezért állandósultak az összecsapások. Többen panasszal éltek a temető emberekkel szembe, mert a temető felé igyekezve a koporsókkal megálltak, ráültek, dohányoztak rajtuk, illetve szitkozódtak” – írja Kun Enikő. A legnagyobb zavargásra augusztus 30-31-én került sor, ahol már a katonaságot kellett a tömeg ellen bevetni. A rendfenntartó erők Vas György hentest agyonlőtték és ez alkalommal többen a résztvevők közül elmenekültek a városból. A zendülés fejének, Patai Istvánnak, akit ezért amúgy halálraítéltek, a járvány idején trónra lépő Mária Terézia 1741. november 27-én megkegyelmezett.
– Ha a rendbontókat elfogták, akkor szigorú büntetést kaptak. Aki a városi tanács előtt 6 napon belül megbánást tanúsított, az büntetlenül megúszta, tehát a városi tanács amnesztiát adott azoknak, akik jóhiszeműen vettek részt a szabályok megszegésében, és bűnbánatot tanúsítottak. (...) A tanács szerint a részegesek és a semmittevők szították a rebelliót, de nem áll rendelkezésünkre olyan jelentés, amiből arra lehetne következtetni, hogy a részegeskedés nagyobb méreteket öltött volna, mint korábban – írja Kun Enikő.
A pestis még egyszer, 1742 telén visszatért. „November legutolsó napjaiban a Várad utcai kapu előtt két cigánygyerek gyanús körülmények között halt meg és az orvosi vizsgálat során megállapítást nyert, hogy pestisben pusztultak el. December 6-án kordont létesítettek Sámson és Vámospércs irányában és 10-én lezárták a várost, mert aznap meghalt Kapros András fia és Szentpéteri Sámuel neje, 11-én pedig Kapros András és neje valamint Szentpéteri Sámuel unokája. A Mester utcai kapu előtt 7-én egy cigányhalott volt és ennek felesége is meghalt 10-én” – írta a Moess-Román páros. Végül 1743 januárjáig összesen 25-26 személy hunyt el, valószínű, hogy nem a cseppfertőzéses változat tért vissza, hanem az élősködőkről terjedő bubópestis.
Ami az életkori megoszlást illeti, a források szerint az áldozatok 79,8 százaléka 2 és 40 között volt. A születésszám közben bezuhant, a korábbi havi 65-105 újszülött helyett 1738 novembere és 1740 júliusa között felére esett az átlag, hogy aztán utána ismét havi 116/99 újszülött közé emelkedjen. Ahogy a népességről Kováts Zoltán a Debrecen története második kötetében írta: „A születések számának visszaeséséből, majd gyors emelkedéséből arra következtethetünk, hogy legalább 4-5 ezer beköltöző növelte a város lakosságát, s a 2 ezret meghaladó természetes szaporodással együtt a város népessége az évtized végére 22-24 ezerre emelkedett. Ekkor újra megközelítette a város népessége azt a lakosságszámot, amivel 1703-ban rendelkezett.”
Az országos járvány következménye volt, hogy a III. Károly (1711-1740) idején megkezdett védekezés Mária Terézia (1740-1780) idején kiteljesedett. A törökök felől érkező pestisfertőzések elkerülése végett úgynevezett „kontumácia stációkat” (vesztegzárállomás) állítottak fel a magyar és erdélyi határokon – összesen több mint húszat. Mivel ilyen szűrőállomások nélküli orosz és a lengyel területek felől az ország továbbra is nyitva állt a fertőzések előtt, az északkeleti határra is elkezdték kiépíteni a rendszert. A működést több rendeletben is szabályozták, 1755-től négy szabályozás is napvilágot látott, amit az 1770. január 2-án Bécsben kiadott egészségügyi főszabályzat (Hauptsanitätsnormativ) tett teljessé. A pestis Debrecnbe nem tért vissza többet.
Ha a történelem érdekli, akkor Időgép rovatunkat érdemes figyelnie! A Tudomány rovatunk cikkeiért pedig ide kattintson!
Felhasznált források, szakirodalom
• Kun, Enikő: „Mutogattya Isten haragját” – Adalékok az 1739-40-es pestisjárvány történetéhez. Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve (XXIX) 2002-2003, 69-84.
• Moess, Alfréd – M. Román, Éva: Az utolsó nagy pestisjárvány Debrecenben. Adalékok az 1739. évi járvány történetéhez. Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve (VII) 1980, 117-130.
• Siró, Béla: Debrecen megpróbáltatásai. Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft., Debrecen 2007.
• Kováts, Zoltán: A népesedési viszonyok – In: Debrecen története 2. (1693-1848). Debrecen Megyei Városi Tanács VB, Debrecen 1981.
• Magyary-Kossa, Gyula: Magyar orvostörténeti adattár (1700-1800) – In: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből 4. Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat, Budapest 1940.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang karácsonyi dupla számában jelent meg december 18-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/51-52. számban? Itt megnézheti!