Kína és Oroszország a nyugati értelmiség két kedvenc pofozóbábujává váltak. Ebben a nyugati értelmiség nagy segítségére van mind Putyin, mind a kínai kommunista vezetés. Hiszen tény, hogy agresszív-terjeszkedő, autoritariánus politikájukkal bőven kiérdemlik a kritikát, ahogy ennél erősebb eszközök alkalmazását szintén. Még akkor is, ha a nyugati politikai szankciók eredményessége erősen kérdéses, és általában a diktatórikus rendszereket elszenvedő nép jár tőlük még rosszabbul. A propagandaháborúval eközben veszítünk mindannyian. Azok leginkább, akik szeretik elhinni az ilyen sztorikról, hogy fekete-fehérek, és a haladás képviselői harcolnak az elnyomó diktátorokkal szemben. Aminek, tegyük megint hozzá, megvan a maga valós alapja. Az orosz elnök módszerei felől tényleg nem lehetnek senkinek kételyei, ahogy a már Hollywoodot is uralma alá hajtani szándékozó Kína szabadságellenessége felől sem. Csak épp a kép jóval összetettebb Putyin és Kína esetében is.
A tavaly is nívós produkciókkal érkező Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (BIDF) fókuszában idén Kína és Oroszország állnak. Azaz hogy utóbbi helyett a posztszovjet térség, ami szerencsére szélesebb merítést tesz lehetővé a szimpla putyinozásnál. Akad azért az oroszokra koncentráló film is, a Kitolt határok (Pushing Boundaries) az orosz-ukrán konfliktusnak ered nyomába.
És akkor máris megérkezünk az információs hadviselés régről ismerős eszközeihez. Lesia Kordonets dokumentumfilmjében az ukrán paralimpiai bizottság elnöke, Valerij Suskevics (Valeriy Sushkevych) magyarázza az őt faggató brazil újságíróknak: konfliktusról szó sincs. Vagy ők konfliktusnak neveznék, ha egy idegen hatalom behatolna Rio de Janeiróba, hogy ott területeket foglaljon? Az ukrán félnek az elmúlt évtizedben különösen fontos volt, hogy a világ ne egymással ellenséges egyenrangú feleket lásson, hanem agresszort és annak áldozatát, amelyik csupán védekezik a támadás ellen. Az oroszok eközben igyekeztek bizonygatni, hogy Krím valójában régesrég őket illetné, és hogy ezt a krími lakosság jelentős része is így gondolja. Mindezek magját megint csak igaz állítások képezik. Ki tagadná, hogy Oroszország messzemenően nagyobb hatalom, mint Ukrajna, és hogy jóval erőszakosabb expanziós politikát folytat, mint a kisebb államok? És ki ne látná, hogy a krímiek egy meghatározó része valóban inkább kötődött és kötődik Oroszországhoz?
Mindezen bonyolult szempontok érzékeny bemutatása katartikus is lehetne. A valóságban viszont sokkal gyakrabban kapunk egyoldalú propagandát, a keletebbre élők az oroszok oldalán állót, mi pedig az ukrán féllel egyetértőt. Amiről sokan talán el is ismerik, hogy elfogultan szemléli az eseményeket, viszont úgy gondolják, az igazság ennek az elfogultságnak az oldalán áll.
A Kitolt határok is többnyire azt sugallja, hogy itt az elnyomó orosz hatalommal állnak szembe a gyengék, az eszköztelenek. A helyzet iróniája, hogy az edzőközpontjukhoz nehezebben (vagy sehogyan sem) eljutó paralimpikonok valóban pontosan mutathatják a helyzet minden fonákságát. Jelesül, hogy valóban nehezebb sorú, rosszabb helyzetből induló emberekről van szó. Olyanokról, akik csak élnék az életüket, készülnének a versenyükre, és most azt tapasztalják, hogy a nagyhatalmi villongások miatt még az újrarajzolt határnál is folyamatosan igazolniuk kell, kik ők és mit keresnek ott. Ugyanakkor mégis csak sikeres sportolókról, Szocsiban és Rióban remeklő paralimpikonokról van szó, akit ilyen alkalmakkor a nemzetközi sajtó előszeretettel faggat politikai kérdésekről is. A véleményük pedig eljuthat nyugati olvasók és nézők millióihoz. Tehát nyilvánvalóan nem pontosan olyan áldozatok ők, mint az ukrán, orosz, donyecki vagy kárpátaljai lakosság, amelynek hangját a nemzetközi nyilvánosság csak igen ritkán hallja meg. Suskevics is pontosan tudja, hogy maradtak fegyvereik a küzdelemhez. A Kitolt határok szerencsére megmutatja azt is, ahogy a nehéz helyzet ellenére igyekeznek érvényesíteni érdekeiket. Elérni, hogy Putyin tartsa be az ígéretét, miszerint az edzőközpontot nyugodtan használhatja továbbra is az ukrán fél. Mert igen, a film szerint pontosan ez történik: egy újságírói kérdésre adott válaszában Putyin magyarázkodásra kényszerül, egyértelműen hangsúlyozva azt, hogy ők nem akarják a donyecki központot használókat elüldözni onnan.
És a film beszámol arról is, hogy valójában az ukrán hatóságok írják elő: állami pénz nem fektethető be „ideiglenesen elfoglalt” területen. Márpedig az ukrán kormány szerint Krímen orosz bankot használni átutalásra az Oroszországhoz való tartozás elismerésének minősülne. Suskevics emiatt pedig nem költhet ukrán pénzt a krími központra, ami természetesen tovább ront az amúgy sem könnyű helyzetükön.
Persze, látjuk azt is, hogy hiába a putyini ígéret, az ukrán csapat mindenképp elvesztette modern edzőközpontját. Akkor is, ha ők a nagypolitikába egyáltalán nem kívánnak belefolyni, nem foglalnának állást egyik oldalon sem. Mindez a nyári sportágak esetében ötezer embert érint, ennyien vették igénybe az említett központot. A film hol a sportolókat szólaltatja meg, máskor Suskevics harcát közvetíti. A sportszövetségi vezető ugyanis nem ért egyet azzal, hogy elvesztették volna a központot, az hivatalosan az Ukrán Paralimpiai Bizottság tulajdonában maradt. Csak, ugye, a bejutás erősen akadályozott.
A film elsősorban úgy teszi fel a kérdést, hogy kinek az oldalára állunk, Putyinéra vagy a paralimpikonokéra? Így persze nyilvánvalóan a többség válasza ugyanaz lesz. (Legalábbis a nyugati liberális értelmiség körében.) Eközben viszont értesülünk arról is – még ha a mást gondolók szájából is –, hogy akadnak, akik az oroszokhoz tartozással értenek egyet. Az egyik szereplő panaszolja, hogy már barátaival, rokonaival sem értenek egyet a kérdésben, szerinte Donyec egy része valójában a Szovjetunióba vágyik vissza. „De miért nem Európába vágynak? Az is államszövetség”, fejtegeti. Keserűen megjegyezve, hogy otthon többen árulónak nevezik. „Megkérdeztem, nem ők állnak-e esetleg a rossz oldalon?”
Mindezen dilemmák bemutatásakor tud igazán erős lenni a Kitolt határok. Ami azért végső soron azt a kérdést teszi fel, amit az említett szereplő is. A „másik oldal” itt nem igazán nyilvánul meg, így véleménye nyilván érthetetlennek tűnik, legjobb esetben is csak fájdalmasan indokolatlannak, de semmiképp sem olyannak, ami mellett adott esetben logikusan lehet érvelni. Az ülőröplabdázók és paraevezők nehézségeit figyelve semmiképp sem. És nyilván az ő igazságuk sem válik semmissé azáltal, hogy a másik félnek lehetnek racionális érvei. Hiszen valóban, pontosan teszik fel a filmben a kérdést: akik eddig Ukrajnát képviselték, most majd az oroszokat fogják? A sajátjaik ellen? Képtelenség, válaszolja az egyikük. És tudjuk jól, ez valóban képtelenségnek tűnik, a helyzetükben feltehetőleg mi sem tennénk másként. A filmben egyébként többek közt olyanok szólalnak meg, mint Roman Polianszkij, Angelika Churkina, Anton Kriukov vagy Igor Bondar. Szombaton adták át a BIDF idei díjait, a Bátor ellenállók kategórián belül a fődíjat a Kitolt határok kapta.
Színház az egész világ? Nem, a színház az színház, a világ meg a világ – halljuk a shakespeare-i idézetre adott választ a Színfalak (Still we play on / A Stage) című filmben. A film a posztszovjet térségen belül a grúzokra koncentrál, a Szabadság Színház helyzetén bemutatva, hogy a hatalom még akkor sem feltétlenül lesz a szabadság nagy barátja, ha előre ezt ígéri. Mint Eduard Sevardnadze, aki a hatalomba kerülése előtt többeknek elfogadhatónak is tűnhetett, de aztán csak bizonyította, hogy a bársonyszék könnyen megváltoztat. Aztán jött a rózsás forradalom és Miheil Szaakasvili, aki még azt is felvetette, hogy a színházban legyen a beiktatása.
És mégis, a hatalomban ülők neve változhat, de a kultúra akkor sem feltétlenül lesz könnyebb helyzetben. Ezt mutatják az olyan emberi tragédiák is, mint Niko Gomelauri halála, meg az is, mikor 2017-ben bejelentik a hajó alakú színház elbontását, hozzátéve, hogy azért a megépülő plázában kaphatnak még helyet. Ami valóban meg is történik, 2018-ban szerencsére újranyithattak. A film végén hozzáteszik: 2018 márciusában a kormány bezáratta a kulturális minisztériumot, azt a sport- és oktatásügyibe olvasztva. A következő év júniusában erőszakosan levertek egy tüntetést, sokan megsebesültek és négyen meg is vakultak. Tavaly júliusban pedig melegellenes felvonulást tartottak, szintén sokan megsérültek, köztük ötvenhárom újságíró és kamerás. A kormány pedig 2021 augusztusában megszakította az EU-val az együttműködést a bírósági rendszerrel kapcsolatban – olvashatjuk az eseménylista végén.
Nekünk pedig eszünkbe juthat, hogy ha erőszakos tüntetésleverések nincsenek is, hasonló listát azért rólunk is össze lehetne állítani, melegellenes törvényen innen és túl. De össze lehetne állítani Nyugat-Európából is sok mindent, demonstrációkat éppenséggel nem egyszer vertek szét erőszakosan tavaly és előtte ugyanúgy. Mindezt csak azért érdemes felidézni, hogy mielőtt nyugati szemmel kezdünk borzongani a keleti történéseken, jusson eszünkbe, hogy egyetlen narratívát kapunk, ami mellett létezhet még számtalan másik. És emlékeztessük magunkat arra is, hogy a hatalmi visszaélések ellen bőven tiltakoznak nálunk és nyugatabbra is. Amikor viszont egy állam egészéről alakítanánk ki magunkban sommás véleményt, akkor óhatatlanul elfelejtjük, hogy a helyzet általában sokkal összetettebb. A Színfalak esetében persze a színészek is mutatják, hogy bőven nemcsak egyféle álláspont létezik Grúzián belül sem. Csak azt se feledjük el, hogy még ha mi kizárólag a színház történetén keresztül kapunk is betekintést az eseményekbe, attól még az ő narratívájuk sem válik kizárólagos igazsággá. Többet kellene foglalkoznunk Grúziával is.
A posztszovjet térséggel foglalkozó harmadik film talán a legjobb a sorból, mert itt érezhetjük a legkevésbé, hogy erősen befolyásolni akarják, hogyan értelmezzünk nagypolitikai eseményeket. Kétségtelen, hogy a Tukhard-tundrán játszódó Ivanna jégbezárt élete nem is érint semmi olyan kérdést, ami kapcsolódna Putyinhoz, Szakaasvilihez vagy akár csak egy kisvárosi despotához. Északkelet-Szibériában vagyunk, a Krasznojarszki határterületen, hősünk pedig a fiatal Ivanna, aki tizenöt évesen hagyta ott az iskolát, tizenhat évesen pedig már szült. Azóta öt gyerekét neveli egyedül a jeges tundrán, ahol a problémákat olyan dolgok jelentik, mint hogy ha vihar lesz, akkor meg kell fordítaniuk a kunyhót. A gyerekek apjával, Genával minden vagyonuk néhány rénszarvas és egy motoros szán volt, aztán ez is elveszett, amikor Gena úgy döntött, végleg ott hagyja a tundrát. „Ha körbenézek, elgondolkodok, hogy miért nevelek öt gyereket egyedül? Sosem hittem volna, hogy ez lesz”, halljuk Ivannától.
A film nagy részében az embertelen körülmények ellenére is a gyerekek szokásos életét élni próbáló kicsiket figyeljük. Illetve Ivannát, aki néha ugyan kiborul, de rendkívüli erővel próbál otthont és elviselhető életet biztosítani fiai és lánya számára. Belénk éghet, ahogy visszatérnek a korábbi, még kétségbeejtőbb külsejű kunyhójukból megmaradt vázhoz, ami nagyjából akkora, mint egy gyerekek által a kertbe épített bunker általában. És végigugrálják a kicsik, játszadoznak benne, sőt, még nosztalgiáznak is.
Renato Borrayo Serrano filmje úgy mutatja be, mennyi munkája, erőfeszítése van Ivannának abban, hogy felszínen tartsa magukat, hogy közben nem rágja a szánkba, milyen önfeláldozó, szeretetteljes anya ő valójában. A dokumentumfilm pontosan azért is működik tökéletesen, mert hagyja, hogy a néző vonja le magában ezeket a tanulságokat. Szép azt is látni, ahogy az énekesnői karrierről álmodó, az otthoni énekléssel felhagyni nem tudó Ivanna lánya menne tovább ezen az úton. Miközben sejtjük, hogy az ő jövője sem feltétlenül lesz kikövezettebb, mint anyjáé. A film egyik legerősebb jelenete, amikor Ivanna körül megint elszabadul minden, a részeges Gena még nagyobb felfordulást csinál, de a nő csak énekel, énekel tovább. Szinte fel sem kapva a fejét arra, ami körülötte történik. „Van egy halfajta, amit a nyenyec nőknek tilos enni, én megeszem. Azt mondják, ez bajt hoz rám”, halljuk a filmben. A tundrán másféle élethez kell szokni, tartani bizonyos szabályokat, hogy a ház egyáltalán fennmaradjon. Ivanna ezek egyikéhez-másikához igazodik, de összességében még így sem hagyja betörni magát. Így mutatja meg ez a bámulatos film azt a kiharcolt szabadságát, ami mégis csak az övé, minden nehezítő körülmény ellenére is.
(A Kínával foglalkozó filmekről egy másik cikkben írunk.)
