Elnyújtott és áttetsző nőalakok, magányos, elhagyatott, törékeny figurák, álomképszerű ábrázolás, illékonyság és a világ kiismerhetetlen volta. Ezek jellemzik Gedő Ilka művészetét, akinek életművét itthon még mindig nem kezeljük az őt megillető helyen, pedig képeit olyan gyűjtemények őrzik, mint a bécsi Albertina, a londoni British Múzeum, a New York-i Metropolitan Múzeum, illetve a jeruzsálemi Jad Vasem. Ország Lili mellett a XX. századi magyar képzőművészet egyik legjelentősebb női alkotója idén lenne százéves, a centenárium alkalmából a Magyar Nemzeti Galériában nyílt kamaratárlat félszáz korai grafikájából, melyeket Gedő Ilka fiai, Bíró Dávid és Bíró Dániel ajándékoztak a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria Jelenkori gyűjteményének.
Az irodalmi ambíciókat dédelgető anya és gimnáziumi német- és irodalomtanár apa gyermekeként felnövő Gedő Ilka művészet iránti rajongása hamar megmutatkozott: tizenhárom éves korából már több mint hetven tollrajzot és akvarellt tartalmazó füzet maradt fenn. „A gyerekrajzoktól kezdve az érettségi felnőttségéig egyfolytában rajzoltam. Képek a múltacskából: 10 éves, Tirolban egy nyaralásnál vázlatfüzetével járkál a leányka a vadidegen faluban, és motívumokat keres. 11 éves, a Balatonnál halálos komolysággal dolgozik a parton. 13–14–15 éves, egy aszkéta elszánt dühével áll a Városmajorban, és rajzolja a sakkozókat, a nénikéket a padokon, minden idegszálát megfeszítve, hasonlítson, olyan legyen, szombati piacok forgatagában megpróbálja a lehetetlent, megrögzíteni a futó mozdulatot, fülig pirosan a haragtól, belenéznek a füzetébe, és mégis legyőzve minden szégyenkezést és undort a feltűnősködéstől” – írja erről az időszakáról.
Mivel származása miatt nem juthatott be a Képzőművészeti Főiskolára, így az érettségi után rajzstúdiumait szabadiskolákban folytatta. Noha huszonegy évesen a Szocialista Képzőművészek Csoportja által rendezett Szabadság és a nép kiállításon még be tudott mutatkozni, nem sokra rá családjával együtt a budapesti gettóba kényszerítették. A rajzolást még ott sem hagyta abba. Öt vázlatfüzetet rajzolt tele üres tekintetű lányokkal, megtört öregemberekkel, összekuporodó testekkel. Hazugságoktól mentes, tárgyszerű, mégis elmélyült alkotásai az erőszakot nem a maga brutalitásában jelenítik meg, de az emberi lét törékenységét és kiszolgáltatottságát ábrázoló rajzok épp a lágy, csendes vonalaktól lesznek még megrázóbbak.
Gedő Ilka a háborút túlélve, töredezett lélekkel, de újra belevetette magát az alkotásba, az emberábrázolás helyett azonban más téma után nyúlt. Egy vékony lábú, üres asztalt, majd a Ganz-gyár gépcsarnokát és munkásait rajzolta meg. Ezek a vonalak, a kíméletlenül őszinte tónusok azonban mindig más-más értelemmel bírnak, racionalitás és irracionalitás egyszerre jellemzi ezeket a rajzokat. A gettóban önmaga képmását is megörökítette: a fiatal lány megviselt, reményvesztett öregemberként tekint nézőjére, félelem és szorongás lengi körül alakját. Tekintetét később sem vette le magáról, 1946-tól önmaga lett a fő témája. Fanatikus ismétlődéssel készült expresszív portréin különböző női sorsok jelennek meg: aktok, terhes önarcképek, festőállvány előtt ülő andorgünszerű alakok, férfias nők, a keresztfa alatt térdelő Madonna, lompos szajha.
A XX. századi női művészsors is megjelenik a kétségek közt őrlődő, alkotó ember magányosságát ábrázoló önarcképein. A női művészet létjogosultságáról így vélekedett: „Milyen lehet vajon egy festőnő mondanivalója, hogyan néz az ki kb.? Egy mesterség, aminek testi-lelki hagyományait férfiak adogatják egymásnak az egyiptomi piramisok óta. Tőlük venni az életformát, a mesterséget, a világlátást, hogyne, persze, talán még a zsenialitást is.” Gedő Ilka kívülálló volt, társtalan alkotó, akinek pályáját épp művészeti élete maga szakította ketté.
Férjén, Bíró Endrén keresztül került kapcsolatba a szentendrei, Szabó Lajos és Tábor Béla vezette szellemi körrel, akiket kezdetben csak megrajzolt, de a hatalmas intellektusok között kisebbségi komplexusa mindinkább maga alá gyűrte. Szabóék az absztrakció elsődlegességét hirdették a tárgy ábrázolással szemben, sokan épp emiatt tartották korszerűtlennek Gedő Ilka művészetét. A megnemértettség miatt közel két évtizedig nem vett kezébe ecsetet, de önkéntes száműzetésében nem szakadt el teljesen a művészettől. Lefordította és illusztrálta Goethe, majd Ostwald Színelméletét, Klee és Kandinszkij köteteit forgatta, Otto Weiningert, Heisenberget, Schopenhauert olvasott. Színtanulmányokat készített, melyek előképei lettek a későbbi, a színek érzelmi hatását vizsgáló képeinek.
„Ilka szinte fétis imádó áhítattal nézett a színekre, festékekre. Ebből megint a rigolyás-pedáns rend és a legbűbájosabb káosz alakult ki. Színt, festéket szinte soha nem dobott ki, mosott ki az ecsetből” – írta róla férje. Második korszakának képeiből olyan művész alakja rajzolódik ki, aki megbékélt női valójával, az egyetemességgel szemben a személyességre koncentrált. ősrajzoknak nevezett grafikáit továbbfejlesztve teremtette meg saját vizuális univerzumát, amelyben az önarcképek előkelő szépsége és szomorúsága a tematikus képek tragikus groteszkségével mosódik össze.
„…félig kép, félig fátyol…” Gedő Ilka (1921– 1985) grafikái. Magyar Nemzeti Galéria, szeptember 26-áig
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2021/26. számában jelent meg, június 25-én.
