A rög gyermekei alcímmel három kötetből álló sorozat vezet végig egy család történetén, két kontinensen (minimum) négy generáció életén, kerek egy évszázadon át. Oravecz Imre Ókontri című regénye ennek a sorozatnak a záró darabja, és biztosra vehető, hogy aki olvasta az első kettőt az, ahogy e sorok írója is, nagyon várta a zárást, mint ahogy azt is megkockáztatom, hogy aki ezzel, a legutóbbival kezdi az ismerkedést, nem fogja elkerülni az első kettőt sem. A kötet teljesen önállóan is olvasható, egységes, kerek, egész. Története részben banális. Míg az Ondrok gödre (2002) a nagy kivándorlási hullám idején Amerikába távozó fiatal magyarországi pár elindulásáról szólt, a Kaliforniai fürj (2007) a megkapaszkodásról.
Az Ókontriban (ezzel a névvel illetik az amerikai magyarok a régi hazát) az Árvai család már Amerikába született és felnőtt egyik gyermeke, Steve visszatér a szülőföldre, hogy újraélje elődei küszködését, és csak az ’56-os forradalom idején szabaduljon ki belőle. A regény elején a válság éveinek terhét nyögő, de a földhöz, a szerzéshez ragaszkodó, feleségétől elhagyott férfi úgy dönt, hogy Magyarországra költözik, hogy az ott megmaradt családi jussot megkapva felépítse saját, biztos egzisztenciáját. Ennek krónikája a regény, de ennél sokkal több van benne. Benne van a háború felé sodródó ország, a falusi hierarchia, a mátraaljai táj elevensége, és lélektanilag is sokat ad. Beszél a generációk közötti feszültségről, az otthonról és az idegenségről, az emberi tartásról és a világok közti különbségről. Oravecz enciklopédikusan ír, szövegében minden részletesen kifejtett, aprólékosan körüljárt és megvizsgált. Eközben mindvégig költői marad: a szövegritmus, a párbeszédek színei, a fokozások, a történetmesélés, egyáltalán, ahogy építkezik.
Miközben Árvaiék sorsát követjük a kíméletlenül múló időben, az ismert vagy kevésbé ismert, de tudott szcénák között, rácsodálkozhatunk arra, hogy a nagy őszinteséggel megírt családtörténet nem állítja meg az időt, nem szervezi át a teret. Annak, ami megtörtént (megtörténhetett) és ezzel el is múlt, az a legnagyobb tanulsága, hogy megtörtént. Minden eseménye szükségszerűen következett be. Olvasva a könyvet úgy érezhetjük magunkat, mint a színházban az óvodások, mikor meglátják a gonoszt a főhős felé közeledni és őszintén, szívből felkiáltanak: „Vigyáázz!”, hogy mentsék az óvatlan főhőst. Az olvasó is szívesen szólna: „Steve, ne gyere haza, mindjárt háború lesz, ne gyere haza, előbb nyilasok grasszálnak, majd a kommunista csőcselék, ne gyere haza, irigyek lesznek rád, idegen leszel, küzdesz, majd meghalsz”, és így tovább.
De ha szól az olvasó, elsősorban magához szól, mégpedig azt, hogy jó olvasni Oravecz könyvét, ott lenni a helyszínein, a főhős idejében, hallani, látni, amit ő hall, lát, tudni amit tud, gondolni, amit gondol. Amit egy nagyregény kínálni tud, azt az Ókontri megadja. Ráadásul a könyv a történelmi szükségszerűség regénye, csak nem az ismert értelemben. A részletgazdagsága azzal biztat, hogy a részletek felcserélhetők. És ebben is igaza van.
Oravecz Imre: Ókontri, A rög gyermekei III., Magvető, 2018., 4299 Ft.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 7. számában jelent meg, 2018. június 29-én.
