Fényképezőgéppel a kezünkben mindig a legfontosabb kérdés: mit lát a kamera? Ahogy az Philip K. Dick klasszikusában, a Kamera által homályosanban felmerül: „Remélem, nagyon is tisztán lát, mert mostanság én se látok magamba. Csak zaccot látok. Zaccot bent, zaccot kívül. Mindenki kedvéért remélem, hogy a kamera jobban csinálja. Mert ha a kamera is csak homályosan lát, mint én, akkor el vagyunk átkozva, mindig is el voltunk átkozva.”
Menekül az átok elől Gerőcs Péter új regényének főhőse, Szemere Tamás is, akiről már az Árvaképek nyitánya megállapítja: őt, ahogy a regények első mondatát, idővel mégis elfelejtették. Innen indulva kellene megjegyeznünk őt, ami elsőre nem tűnik nehéznek, miután rögtön olyan elméleti beszélgetésbe csöppenünk, ami teljesen kimódoltnak, valószerűtlennek hat. A fotósként dolgozó Tamás barátjával a „tudatosság skálázható jellegét” tárgyalja ki, arra jutva, hogy a fénykép mindig valami olyat állapít meg az emberről, amivel talán ő maga sincs tisztában. A gép viszont pontos képet ad nemcsak az arcról, de a személyiség rejtett vonásairól is: Tamás ezért is igyekszik minél több ember valódi arcát megragadni, a felejtés ellen küzdeni.
Az Árvaképeket olvasva ugyanakkor erősödhet a benyomásunk, hogy főként saját magát igyekszik ezzel megőrizni a főszereplő. Mint az egyszeri fotós, profiként ő is múltjának pillanatait, szereplőit akarja átmenteni a jövőnek, de persze kísérlete, ahogy a nyitómondat sugallja, végső soron kudarcra van ítélve. Tamás kicsit olyan lesz, mint az irodalomkritikus, aki bár állítja, hogy csak a regényről beszél, de közben magát is beleszövi írásaiba, amik így sokszor jobban árulkodnak róla, mint a kötetről. Neki is fontos, hogy regisztrálja élményeit, hiszen amire már nem emlékezünk, amit és akit nem hozunk újra képbe, az végérvényesen a múltban marad. Akkor pedig minek is szántunk rá az időnkből?
Gerőcs kötetének hőse így felidézi egy fiatalkori képét a nagyszülői házban megismert ikerpárról, akikről nyilván az elejétől sejtjük: később újra felbukkannak életében. Egyszerre tűnik ez véletlenszerűnek, és valószerűtlenül elképzeltnek. (Különösen a szexuális jelenetek, melyeknél a szerző hol posztmodern mechanikus leírásra törekszik, máskor pornófilmes fantáziát vegyít bizarr múltidézéssel.) Elvégre mindig szeretjük hinni, hogy történetünk különböző pillanatai nem maradnak meg poros képnek. Újra fel akarjuk fedezni fiatalkorunkat, vágyunk rá, hogy valaki felbukkanjon ifjúságunkból, aki újraértelmez minket, aki mindvégig gondolt ránk, és most elmondja végre, kik is vagyunk mi igazából. Innen nézve az Árvaképek inkább mutatja a vágyainkat, mint a valóságot, még ha persze Tamás életét nem is feltétlenül váltja meg a régi fénykép, a gyerekkorból ismert ikerpár megjelenése: inkább csak más fénytörésbe helyezi.
És mi van, ha a kamera mégis csak épp olyan homályosan lát, mint mi magunk? Akkor tényleg úgy áll, hogy hiába számtalan regény, hiába az életen át fényképezett arcképcsarnok, ezek sem segítenek hozzá minket, hogy sokkal közelebb jussunk önmagunkhoz. De próbálkozni mégis csak kell, például Gerőcs Péter regényével, ami a harmadik a sorban A betegség háza (2013) és a Győztesek köztársasága (2015) után. (De akadtak esszék, novellák is.) Nagyon más ez a kötet, mint az előzőek, talán izgalmasabb is, de érdemes megismerkedni azokkal szintén.
Gerőcs Péter: Árvaképek, Kalligram, 2018, 3500 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/11. számában jelent meg, 2019. március 14-én.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/11. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
