Lektűrt tervezett írni, végül azonban valami egészen más született – árulja el Bodor Ádám, akinek Sehol címmel jelent meg új kötete. Az íróval a könyv kapcsán a változó erdélyi tájról, a demokrácia dilemmájáról, a hatalom titkairól, a nem célzásnak szánt atomrobbanásról, a gulág és a holokauszt emlékezetéről, Latin-Amerika tűzhányóiról, a belváros kényelméről és a levegős terekről beszélgettünk.
– Sorsdöntő pillanat volt az életemben, amikor egy nyári hóvihart követően először néztem le gerincéről északra, és megpillantottam Máramarost varázslatos fényeivel, sziporkázó égboltjával – írta korábban „régi szerelméről”, a Radnai-havasokról. Visszajár még ifjúkora színhelyére?
– Igen, évről évre visszatérek oda néhány napra, általában ősz elején, de ez már valami más. Míg a felhőktől övezett kevély ormok őrzik méltóságukat, alattuk a települések arculata – gondolok itt a hegyek lábánál elterülő egykor festői román és ruszin falvakra – alaposan megváltozott. Mindig is elmaradott, szegény vidék volt, ahonnan a rendszerváltás által teremtett lehetőségekkel élve megindult a tömeges elvándorlás Nyugat-Európa felé, onnan aztán a munkavállalók viszonylag tehetősebben tértek haza, építkezésbe kezdtek, ám nemcsak pénzecskéjüket hozták magukkal, hanem egy idegen ízlésvilág elemeit is, amelyekkel amott találkoztak, és most ráborították a hazai autentikus rusztikus kultúrára. Az egykor a tájba illő, fából, kőből épült települések ma felemás, olykor bántó látványt nyújtanak. Nehéz megszokni.
– Síelni is szokott még?
– Már csak mértékkel. És nem is a Máramarosba, hanem a Madarasi-Hargitára járok, ahol szállásadóim jóvoltából több mint egy évtizede, otthonos hangulatban tölthetek el pár hetet.
– A hóval borított táj, távol a városok baljós zajától a szabadság tereként tűnik fel az életében. A hegyekről visszatérve is meglelhető a szabadság?
– A szabadság és a boldogság megélése, azt hiszem, adottság kérdése, erre való hajlamunk valahol a bordák mögött lakozik, nem mindenki részesül belőle. Szélsőséges példával élve, jelen tud lenni a boldogtalanság a legnagyobb társadalmi biztonság, anyagi jólét és családi harmónia közepette is, míg van, aki sanyarú körülmények között is képes magát szabadnak érezni. Korábban engem is néha a természet közelében kerített hatalmába ilyen érzés, nemegyszer hazáig kísért. Itt jegyzem meg, esetemben volt ennek egy rendhagyó képe is. Életem első felében egykori politikai elítéltként volt mitől tartanom, mégis úgy véltem, éppen ebben a minőségemben egyszersmind megváltottam magamnak a jogot egy különleges státuszra.
Mivel a hatalommal tisztázódott a viszonyom – nem titok, ki vagyok és mi a véleményem a politikai, közéleti környezetről –, a továbbiakban nincs mit takargatnom, és ez bizonyos fokig felszabadított. Nem is próbáltam önbecsülésemet félretéve a korabeli elvárásoknak megfelelő magatartással és írásokkal a hatóságok bizalmát keresni – azzal legfeljebb megvetésüknek tettem volna ki magam. Amikor szabadságról beszélünk, elsősorban mégis a közélet levegőjére, az általános közérzetre, környezetünk morális állapotára gondolunk.
Most, hogy a rendszerváltozással ránk szakadt a szabadság, annak megélése hirtelen részévé vált a mindennapok felelősségének, immár moralitás kérdése, tudni kell élni vele. Ugyanis a demokrácia, a szabadság térsége éppen tulajdon eszméi érvényében egyben az önkény szellemének titkos fészke is. Bármily ellentmondásosnak tűnik is, egy demokráciában, az önfeledt többségi akarat révén egyszer csak jogszerűvé válhatnak olyan eszközök, amelyek a civil élet kereteit szigorúbb feltételek közé terelik, és ezzel a demokráciát csorbítják. Legitim felhatalmazások révén épp ama szabadság körül kezdenek korlátok emelkedni, amely korábban a megszorításokat kiagyaló terveknek is esélyt adott. Fura egy állapot. A szabadság felfogásában rejlő dilemma egyszersmind a társadalom folyamatos felelősségét feltételezi.
Bodor Ádám (Fotó: Végh László/Magyar Hang)
– A Magvető új könyvével együtt újra kiadta A börtön szaga című interjúkötetet, amelyben Balla Zsófi a kérdéseire válaszolva idézte fel életének meghatározó eseményeit a gyermekkortól a bebörtönzésen át a Magyarországra való áttelepülésig. Meg kell ismernünk a szerzőt ahhoz, hogy pontosan értsük a műveit?
– Nem, semmiképpen sem. Azt tartom, a műnek helyt kell állnia önmagáért, az író alakja csak maradjon valahol az olvasói sejtelmek ködében. Pályatársaknak persze lehet erről más a véleménye. De én azt gondolom, főleg egy nem alanyi író életművét az olvasónak nem szerencsés összefüggésbe hozni életútja állomásaival, fordulataival. Esetünkben a két kötet párhuzamos megjelenése sem időzített, mindössze üzleti gyakorlat: A börtön szaga éppen kifogyott, időszerűvé vált újabb megjelentetése.
– A Sehol első írása, A Matterhorn mormotái az ügynökakták megismerhetőségének kérdésével játszik el. A börtön szagában úgy fogalmazott, nem szeretné látni a nevét viselő iratkötegeket, „legkevésbé pedig azok nevét, akik rám nézve valaha is terhelő adatokat közöltek”. Nem kíváncsi rá, hogyan maradt meg a rendszer emlékezetében?
– Volt, amikor valamelyest izgatott a dolog, aztán idővel elillant belőlem a kíváncsiság. Korábban tudtam, éreztem, hogy le nem veszik rólam a szemüket – miközben az ember ki van téve ilyesminek, egyfajta sajátos érzékenység alakul ki benne a környezete iránt. Másokat is figyeltek, nem is illett ezt nagyon zokon venni, mindig is számoltam azzal, hogy testes iratkötegek őrzik az akkori mindennapjaimról szóló feljegyzéseket.
Elsősorban azért vonakodtam kikérni a rám vonatkozó feljegyzéseket, mert a teljes anyaggal úgysem tisztelnek meg. Amibe betekinthetek, az már eleve egy manipulált, hiányos, takarások révén értelmezett anyag, a rám vonatkozó titkok egy részét a készlet gondozója megtartja magának. Mivel nem szeretem a félmunkát, és életem során igyekeztem magam távol tartani a titkokkal foglalkozó szervektől, nem szeretném, ha most a szemléletüket tükröző, előzetesen kezelt iratok olvasása alkalmával bele kellene élnem magam tőlem idegen gondolkodásba.
– Társadalmi szempontból is szükségtelennek tűnik az akták megismerése?
– Nem, ez bizony más kérdés, része a politizálásnak. Bármilyen fájdalmas – és bizonyára sokak esetében, akik szemben az alkotói hevülettől áthatott vérbesúgokkal csak ímmel-ámmal jelentéktelen dolgokat jelentettek, némileg méltatlannak is tetszene –, az ügynöklisták nyilvánosságra hozatala elvárható lett volna. Bizonyos fokig a rendszerváltás hiteléről volt szó, az elnyomó, megalázó megfigyelési gépezet drasztikus elutasítása és egykori működésének feltárása gesztus lett volna azok felé, akik a korszakot megszenvedték. Ez elmaradt, kiderült, hogy a társadalom nem méltó a teljes igazság tudására – gondolhatunk akkor már akár közös titkokra is. Harminc év elteltével most már késő. A közben felnőtt nemzedéket ez már alig foglalkoztatja, az igazi érintettek jobbára már nem is élnek, vagy élemedett koruk mentálisan alkalmatlanná teszi őket a vezeklésre.
– A Sehol írásai komor képet festenek a világról. Korábban sem humoreszkek szerzőjeként tartották számon ugyan, a kegyetlenség mellett azonban legtöbbször felbukkant a szövegekben a humor, amelyet az új kötetéből mintha száműzött volna. Ha a kilencvenes évek elején megjelent Sinistra körzettől tartó ív végpontjára helyezzük a Seholt, tekinthetjük alkotói tendenciának az elkomorodást?
– Általában nincsenek alkotói tendenciáim, nem törekszem előre meghatározni írásaim belső hangulatát, de nem is érzem ezeken a novellákon az elkomorodást. Mint ahogy azt sem hiszem, hogy a világképem az utóbbi harminc évben változott volna. A diktatúra bukása óta eltelt három évtized változásai nem gyakoroltak a gondolkodásomra olyan hatást, amely nézeteim módosulását indokolná. Inkább arról van szó, hogy ez a néhány komornak vélt történet rokon helyszínekkel elég rövid intervallumon belül keletkezett, komorságukat is inkább a helyszínek természete határozta meg. Egy történet helyszíne révén első pillanattól megszabja lehetséges belső koordinátáit, ezek közé néha belefér a humor, máskor alig. A környezetemben érzékelhető bizonytalanság ritkán szivárog bele a novellákba.
– Akkor a kötet utolsó írásának atomrobbanása sem az aktuális világállapotra reflektál?
– Nem, semmiképpen sem vizionálnék egy közeli katasztrófát. Nem mintha kizárnám egy ilyen esemény lehetőségét, de ezzel az írással nem egy kataklizma közelségére utaltam. Az éjszakában föllobbanó narancssárga, és talán gomba alakú felhő mindössze meghatározó díszlete egy kis történetnek. Amelybe éppen bevilágítanak egy távoli robbanás vészjósló fényei. És mi tagadás, Hirosima óta van is aktualitása a dolognak anélkül, hogy feltétlenül a közelségére céloznánk.
– Tamás Gáspár Miklós néhány éve arról írt egy publicisztikában, hogy az „1980-as években hat hónap alatt több jelentős irodalmi mű jelent meg, mint a rendszerváltás óta eltelt negyedszázadban összesen”. Az elnyomás ön szerint is ösztönzőbben hat az alkotókra a szabadságnál?
– Nem tudom, Tamás Gáspár Miklós esetében, a nála olykor tetten érhető, inkább jelképes túlzásai sorában ezt a megjegyzést mennyire kell komolyan venni, és konkrétan éppen kire, illetve mely művekre gondolhatott. Nem is igen találom a nyolcvanas években azokat a hat hónapos időszakokat, amelyek jelentőségükben egyenként is felülmúlnák a rendszerváltozás óta (a megjegyzés idején!) eltelt mintegy negyedszázad irodalmi termését, és ezzel TGM véleményét is látványosan igazolnák.
Az kétségkívül igaz, hogy a rendszerváltással eltolódtak a súlypontok, a művészek érdeklődése és reakcióképessége is megváltozott, szóhoz jutott egy új nemzedék, maga mögött más emlékezettel, kicserélődött és kicsit el is lustult a társaság. A szabadság és az elnyomás problematikája már nem kívánkozott olyan ösztönző erővel a művekbe. Valljuk meg, korábban sem túlságosan… Egyébként, hogy a kérdésére érdemben is válaszoljak, írói szempontból válságos korszakokhoz, az elnyomás évtizedeihez képest a békeidő nyugalma valóban nem tartogat folyamatos izgalmakat. Egy szigorúan ellenőrzött társadalmi környezet – tele tiltásokkal, korlátokkal, tele börtönökkel, a börtönök pedig tele félig-meddig vétlen polgárokkal – észrevehetően gyümölcsözőbb hatást gyakorol az írói szándékra, ambícióra, képzelőerőre, és nem mellékesen: egyben kihívás az alkotói bátorság, elszántság felé is.
– Életem során, mérlegelési, döntési helyzetekben az ő hajlíthatatlansága vált számomra mércévé – írta édesapjáról, aki „a tizenkilencedik században született, régi vágású ember volt”. Az archaikus világ morálja a XX. században irányjelzőként használhatatlanná vált, mi maradt helyette számunkra mérceként?
– Valóban, édesapám megfontoltság, erkölcsi szemlélet tekintetében mérce volt nekem, őt szilárdságában mély vallásossága is támogatta, utóbbit én nem mondhatom el magamról. A kommunizmust mindketten külön-külön is megszenvedtük, és bár börtöneiből más és más konklúziókkal tértünk haza, sok mindenről hasonlóan vélekedtünk. De sok mindenről nem! Csak a mérce volt azonos.
A XX. század történelme során látszólag felborult bennünk sok minden, meginogtak, legalábbis komoly repedések keletkeztek a polgári lét biztonságot jelentő pillérein, a gulág és a holokauszt emlékezete mégsem változtatta meg a világot, azok tanulságai jobbára elvont diskurzusok mélyén maradtak – mintsem bölcsebb, inkább csak cinikusabb lett körülöttünk a világ. Miközben örökségünkből sok minden hasznavehetetlenné vált, az emberi erkölcs alapvetően nem változott, bizonyság erre az is, ahogy most ezekről a dolgokról beszélgetünk.
– Többször járt Közép- és Dél-Amerikában, amely tájakat irodalmi szempontból is sokszor rokonítják a kritikusok a műveivel. Mi ragadta meg ezekben a vidékekben?
– Műveim keletkezését tekintve semmi jelentősége nincs annak, hogy megfordultam egy teljesen más léptékű, szemléletű világban. Bár látványa mélyen megérintett, a mesztic világ igazi izgalmaihoz nem tudtam közelebb férkőzni, rövid látogatásaim csak megdöbbentettek, de nem tették lehetővé, hogy most mondhassak is róla bármi hiteleset. Jobbára indiánok lakta, tűzhányóktól koszorúzott vidékeken jártam, megrendítő volt az emberi egzisztencia differenciált látványával találkozni, de úgy érzem, ez csak kételyeimet növelte, nem engedett titkaihoz is közelebb férkőzni. Ezért, ha nem is durva tévedésnek, de legalábbis felületes vélekedésnek érzem, amikor annak a tájnak a jellegzetes művészetével, nevezetesen a mágikus realizmussal próbálnak rokonítani.
– Természetközeli emberként a belváros közepén, egy hatsávos útra néző lakásban él.
– Úgy van. Ez folyamatos trauma, életem feloldhatatlan ellentmondása. Egy állapot, amit tehetetlenül elfogadok. Közben részem is van abban, hogy ez így alakult. Évente négy-öt alkalommal azért kimozdulok. Megbecsülöm ugyan a belváros nyújtotta kényelmet, tudok élni vele, de az igazi örömforrás az, amikor levegősebb helyeken is megfordulhatok.
– Időtöltésből és megszokásból írtam ezeket, miközben egyéb terveim voltak – fogalmazott a Sehol novellái kapcsán egy interjúban. Mi volt az eredeti terve?
– Erről már nem is kellene beszélnem, amit megjegyeztem, csak két írásra érvényes. Annyit elárulhatok, hogy kezdetben kíváncsiságból és egy hamis kihívásnak engedve – megesett ilyesmi másokkal is – könnyed hangvételű elbeszéléskötetre gondoltam. Írtam csak úgy kedvtelésből két lektűrszerűen leereszkedő hangnemű, az olvasó partneri bizalmát kereső novellát, eközben formálódott bennem az elhatározás egy ilyen írásokból álló kötet iránt. A két elkészült darab után viszont valamiért megkutyáltam magam, már más járt a fejemben. Van az indítékok között valami nagyon autentikus töltés, ami elnyomja a korábbi bizonytalan szándékot. A lektűrkötet ötlete így egyelőre meghiúsult, helyt adtam azoknak a történeteknek, amelyeket igazán élveztem megírni. A két könnyedebb hangvételű szöveg így is bekerült a kötetbe.
– A lektűrkötet tervét végleg elvetette?
– Úgy néz ki, igen. Nem biztos, hogy érdemes az út vége felé a kitaposott ösvényről elkalandozni.
Bodor Ádám 1936-ban született Kolozsváron, felső középosztálybeli, református családba. Bankigazgató édesapját, Bodor Bertalant 1944-ben Budapestre szólította a munkája, a család itt élte át az ostromot. A háború után visszatértek Erdélybe, ahol a kommunista hatalomátvétel után nélkülözés várt Bodorékra. Édesapját a Márton Áron-féle perben ítélték el, Bodor Ádám pedig államellenes szervezkedés vádjával került a hírhedt szamosújvári börtönbe 1952-ben. Szabadulása után a református teológián végzett. Első írásai az Utunkban jelentek meg a hatvanas évek közepétől. Ahogy lehetőségei Erdélyben beszűkültek, 1982-ben Magyarországra települt át, a Magvető Kiadó szerkesztőjeként dolgozott. 1992-ben jelent meg Sinistra körzet című alkotása, amelyet fő műveként és a modern magyar próza egyik legjelentősebb alkotásaként tart számon az irodalomtörténet. Legutóbbi, 2011-ben kiadott Verhovina madarai című kötete után nyolc évvel, idén tavasszal látott napvilágot a Sehol.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/19. számában jelent meg, 2019. május 10-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/19. számban? Itt megnézheti!
