Egyre nehezebb magyar könyveket eljuttatni a német piacra – erről beszélt lapunknak adott interjújában Terézia Mora, olyan regények szerzője, mint Az egyetlen ember a kontinensen, illetve A szörnyeteg. Tavaly novelláskötete, a Szerelmes ufók jelent meg magyarul, emellett forgatókönyveket is jegyez, és kiemelkedő magyar írókat fordít németre, mint Esterházy Péter, Örkény István vagy Parti Nagy Lajos. Sopronban született, 19 éves korától pedig Berlinben él, műveit is németül írja. Május végén először Pécsre látogatott, majd a budapesti Goethe Intézetben olvasott fel. Itt beszélgettünk vele.
– Legutóbbi novelláskötetében, a Szerelmes ufókban találkozhatunk Marathon Man karakterével, akinek néhány utcára korlátozódott az élete, és a szomszédos városrészben sem igen járt még. Ön Sopronban született, majd a nehéz gyerekkor után egészen Berlinig ment, azóta is ott él. Irigyli őt, aki viszonylag nyugodtan meg tud maradni ugyanott?
– Igaz, hogy Berlinig jöttem, de azóta éppen én vagyok az, aki ugyanabban a kerületben lakik, és ezzel nagyon meg van elégedve. Az íráshoz is bőven elég ez, hiszen ott, ahol élek, minden megtörténik. Utaznom persze időnként kell, és örömmel utazom, annak is érzem a gazdagító hatását. Kit irigylek? Leginkább, aki boldog, aki meg tudja valósítani azt, amit szeretne. És aki jó helyen érzi magát ott, ahol van. Ebből a szempontból mindegy, megmarad-e a környékén, vagy nagyon messzire költözik.
– Egy idő után nem jön szükségszerűen a vágy, hogy mennyi mindent kellett volna még megvalósítani? Ragályi Elemér beszélt arról a nekünk adott interjúban, mennyire sajnálja, hogy azért nem volt egy kicsit tájépítész.
– Én abban a fázisban vagyok, amikor úgy érzem, nagyon hálás lehetek. Hálás azért, hogy megtaláltam az írást, amiben kibontakozhatok. Ezzel értem el, hogy lett egy olyan hazám, ahonnan nem lehet elküldeni vagy elzavarni. Azt nem tudom elképzelni, hogy majd a hetvenes éveimben egyszer csak rájövök: nem azt csináltam, amit kellett volna. Viszont ismerek olyan korombelieket, akik még mindig keresik, mi lehetne, amiben kiteljesednek. Őszintén szólva nem bízom abban, hogy még meg fogják találni.
– Nem lehet megnyugtató ez is? Az övék lehet egy életen át a keresés öröme. És mindig várhatnak valami nagy dolgot.
– Ó, előttem is vannak még nagyon nagy dolgok. Minden egyes könyvvel egészen váratlan dolgok derülhetnek ki. Persze, váratlan kudarcok is történhetnek. Az az érdekes, hogy egy regényt még hat év után is el lehet rontani. Mikor elkészült az első, azt mondtam a lektoromnak: hát megírtam a legjobb regényemet! Mit csináljak ezután? Azt mondta, miből gondolom, hogy a legjobb rögtön az első? És valóban, ha belegondolok, el sem tudtam képzelni, hogy milyen lesz majd A szörnyeteg. El kellett jutni addig a pontig is.
– Szóval az elvágyódás csak a Fertő-tó körüli viszonyokra vonatkozott?
– Valóban az volt, hogy még eléggé fiatal gyerek voltam, amikor arra jutottam, hogy na, ezt nem. A falusi lét, a bezártság elég lett. Az, hogy mindenki elmondta: mert lány vagy, szegény vagy és vidéki, így hát ne is számíts semmire. De miért ne számítanék? Viszont világos volt számomra, hogy ehhez el kell mennem. Inkább, mint hogy felesleges csatározásokba bonyolódjak. Nem Németországba mentem el, hanem Berlinbe: mikor megláttam a lakást, tudtam, hogy ez az. Más német városokban vagy falvakban sem szeretnék lakni, és különösebben nosztalgikus alkat sem vagyok.
– Korábban úgy látta, a németek jóval inkább maguk mögött hagyták a poroszos múltat, a korábbi évtizedek feldolgozásában sikeresebbek voltak. Ma, amikor feljövőben az AfD, és amikor Németországban éppúgy megnő a fogadókészség a leegyszerűsített üzenetek iránt, nem érzi úgy, hogy mégsem sikerült annyira meghaladni a XX. századot?
– Ha megnézzük az EP-választások után a német térképet, azt lehet látni, hogy míg a nagyvárosok bezöldültek, addig a nyugatnémetek a konzervatívokra szavaztak. És akkor ott van, nagy szégyenünkre, a volt NDK területe, akik rendesen a neonácikra voksoltak. Lesújtó. Itt valakik valamit tényleg elmulasztottak. Nemrégiben azt hittem, jobb a helyzet. Mindig mondogatták, hogy jaj, istenem, micsoda tendenciák. Én meg erre, hogy ugyan, hadd pufogjanak. Aztán kiderült, hogy nem volt igazam, nemcsak pufognak, hanem tényleg belelovalták magukat ebbe.
– Nem működött a múltfeldolgozás?
– Összehasonlíthatatlan még így is a magyar helyzettel, de ez még nem jelenti, hogy ne lehetne a tömegeket bármire feltüzelni. Főleg, ha belegondolok, hogy a kelet-németek hasonló problémákkal néznek szembe, mint a többi posztkommunista állam. Nem sikerült megemészteni, hogy a vesztes oldalon voltak több évtizedig. Jó lenne, ha az energiáikat inkább arra fordítanák, hogy erre mit lehet felépíteni.
– A magyar eredmény meglepte?
– Pozitívan abban az értelemben, hogy a DK-nak és a Momentumnak is több mandátuma lett, mint a Jobbiknak. Nem erre számítottam. 2015 nyara óta sajnos az a kép alakult ki bennem, hogy örömmel választják itt az emberek ezeket a pártokat.
– A Jobbik azért helyet is cserélt időközben a Fidesszel, és ma már sok kérdésben jóval mérsékeltebbnek tűnik a kormánypártoknál.
– Igen, ez igaz. Tényleg nem lehet annak örülni, hogy kevesebben szavaznak rájuk, hiszen közben a Fidesz bedarálta a Jobbikot. Nem arról van szó tehát, hogy elfordultak volna az emberek ettől az iránytól.
– Ezúttal magyar vagy német pártokra szavazott?
– Most a németekre. Felváltva szavazok. A Zöldekre voksoltam, és mit mondjak, nyertünk. Erre szintén nem számítottam. Persze, miért nyertek a Zöldek? Leginkább Greta Thunberg miatt, aki azért lépett elő, mert a felnőttek eddig nem nagyon csináltak semmit.
– Most már azt látjuk, hogy Greta Thunberg ugyancsak ellenfél lett, kemény cikkek jelennek meg róla a magyar kormánylapokban is.
– Sajnos így van, de ha még egy 16 éves lányt is be mernek darálni, én tényleg nem állok jót magamért.
– Esterházy Pétertől a Harmonia Caelestis volt az első magyar regény, amit németre fordított. Mondta, hogy a feltételezésekkel szemben nem is volt nehéz dolga, örömmel csinálta. Van azért, aki lefordíthatatlan lenne? Mondjuk a szintén nemrég elhunyt Tandori Dezső?
– Fordítottam már Tandori-elbeszélést is, azt nem találtam nagyon nehéznek. Persze, nem beszélhetek az összesről. Tény az, hogy egyes írók kézre állnak, mások kevésbé. A szokásos példám erre Nádas Péter. Virágh Krisztina kiváló, kristálytiszta fordítója, én viszont biztosan nyűglődtem volna vele. Mert tudom, hogy másként jár az agyam. Vagy ott van Kukorelly Endre, akit nagyon szívesen olvasok, de ha le kellene fordítanom, gondban lennék.
– Amikor még élt, Esterházytól tudott tanácsot kérni a fordításához. Így a halála után már idegen nyelvre átültetni is nehezebb őt?
– Nem tudnám megmondani, mert jóval előtte fordítottam utoljára őt. Szervezési okai voltak ennek, mert bár jól el tudtam volna tölteni minden időmet ezzel, de írni akartam. Másrészt nyilván nehezebb, de szerencsére a régiek közül szinte mindent le is fordítottak.
– A kultúrharc erősödésével a műfordításokkal szembeni elégedetlenségüket is kifejtik kormányoldalról. Mondván, mindig csak a bevett, politikailag is szeretett szerzőket fordítják, bezzeg a jobboldal kedvenceit kevésbé.
– Ez csak propaganda, miközben a valóság sem épp reménykeltő. Most találkoztam a kiadómmal, Dávid Annával a Magvetőtől, akivel épp arról beszélgettünk, milyen pokoli nehéz egyáltalán magyar könyvet eljuttatni a német piacra. Egy ideig az volt az érzésünk, hogy különösen a németek nagyon szeretik a magyar irodalmat. Csak egy idő után telítődést figyelhetünk meg itt is. Kérdés, hány magyar írót bír el a német piac. Ha az ember megpróbál valaki újat ajánlani, folyton falakba ütközik. Az összes fordításra a kiadók kérnek fel, viszont ha én ajánlok valakit, az az esetek nagy részében nem sikerül. Danyi Zoltán művét, A dögeltakarítót fordítottam, de meg voltam róla győződve, hogy amilyen durva, ki sem fogják adni. Aztán mégis. Most egy nemzetközi irodalmi díjra is nevezve vagyunk, aminek rendkívül örülök.
– És ki az, akiről azt gondolja, hogy majd biztosan rákapnak, aztán mégsem?
– Németh Gábortól az Egy mormota nyara nagyszerű könyv. De hiába ajánlom, nem értik. Próbálom elmagyarázni, mi az összefüggés Camus-vel, de talán azt sem tudják már, Camus kicsoda. Szvoren Edinát is nagyon szeretem, ajánlottam, ahogy Kun Árpád Boldog Északját szintén. Fel nem foghatom, miért nem kapkodnak még érte. Vagy Grecsó Krisztiánért! Lassan fejlődnek Németországban is a dolgok, de azért remélem, lesz ezen a téren is változás.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/23. számában jelent meg, 2019. június 7-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/23. számban? Itt megnézheti!
