Haklik Norbert prózaírónak indult a kilencvenes években. Hosszú évekig a Magyar Nemzet kulturális rovatának munkatársa volt. Egyszer csak vett egy nagy lélegzetet, és világgá ment. Na, nem túl messze, csak Brünnig, ahol ma informatikusok munkáját menedzseli egy multinacionális cégnél. Mindemellett kritikákat ír, fordít, novelláskötete jelent meg két éve, és most kiadásra vár új regénye, a Mona Lisa elrablása.
– Jó kritikákat kapott két éve megjelent novelláskötete, a Tom Hanks a vizek felett. A novellaírók közül kiknek a műveit tartja követendő példának?
– Rengeteg nagy novella van. Mondok néhányat a teljesség igénye nélkül. Az egyik legjobb magyar novellának Pap Károly Fent a Priaforán című, első világháborús novelláját tartom, ez 1934-ben, a Nyugatban jelent meg először. És akkor ott vannak nyilván az elismert klasszikusok: Mikszáth, Móricz, Szomory és a többiek. A néhai bárányt (Mikszáth) ha valaki egyszer elolvassa, egész életében emlékezni fog rá. Vagy Kosztolányitól A kulcsot. Vagy Hajnóczy Péter rövidségükben is irgalmatlanul nagy novelláit. Van köztük több olyan, amit húszévesen szóról szóra tudtam idézni. Vagy a környékbeliek közül a cseh Zdenek Sverák. Ő színházi szerző is, ezért nagyon pontos dramaturgiája van a szövegeinek. A szerbek közül Milorad Pavicot, a kortárs szlovákok közül pedig Ursula Kovalykot szeretem nagyon. Sok jó novellaíró van. És mindegyik máshogyan jó.
– Hány példányban fogyott a Tom Hanks a vizek felett?
– Kevésben.
– Talán sokkal jobban kellett volna reklámozni, de a szépirodalmi kiadóknak erre nyilván nincs elég forrásuk. Pedig a kritikák alapján sikert kellett volna, hogy arasson.
– Én is szeretem, amiket írtak róla. Ráadásul szép számmal olyanok is, akik az utánam jövő generáció tagjai, harminc alattiak. Ami nagyon jólesik, mert nem azért dicsérték meg, mert a cimboráim, hanem mert rezonál velük a szöveg. Az is érdekes volt, hogy amit én látni szerettem volna a könyvről, azt többnyire olyanok írták, akiknek nemzetközi tapasztalatuk van, tehát felvidékiek vagy délvidékiek, élettapasztalatuk a multikulturális lét, ami így vagy úgy mindvégig jelen van a könyvben.
– Időnként fordít is. Például évekkel ezelőtt meglepő módon egy futurisztikus thrillert, a Dettót, David Brintől. Ez azért is érdekes, mert arról szól, hogy mi történne velünk, ha robotokkal pótolnák az embert. Ez ma komoly, sokakat foglalkoztató téma.
– A Dettó egyrészt azért érdekes könyv, mert David Brin, aki írta, tudós, fizikus egyetemi tanár. Ugyanúgy, mint másik kedvenc sci-fi-íróm, Arthur C. Clarke. Brin nagyon is jól tudja, miről beszél. Másrészt azért érdekes a Dettó, mert Brin ezt a futurisztikus témát a Gólem-legendával hozza össze, ami innen, a szomszédból, Prágából ered. Ami pedig az automatizálást illeti: ugyan nem jogos-e a kérdés, miért kell nekünk azért fizetni némely közalkalmazottak bérét, hogy papírokat szkenneljenek be, majd azok alapján kiadjanak egy másik dokumentumot? Nem volna-e jobb, ha a szkenner szkennelne, és ehelyett méltó fizetést kaphatnának azok a közalkalmazottak, akiknek a munkájában az emberi tényező valóban hozzáadott érték – az óvónő, a tanár, a szociális munkás, a gyámügyes? Minden olyan munkafolyamatot automatizálni lehet, ahol az input szabályszerűen megjósolható outputtal jár. Ráadásul az algoritmus nem bonyolítja addig az ügyet, a saját szája íze szerint értelmezve feltételeket, amíg végül eljut oda, hogy neki igazából nem is kell csinálnia semmit. Meg lehetne spórolni egy csomó pénzt, amit értelmes dolgokra lehetne költeni.
Tehát óriási lehetőség a mesterséges intelligencia és az automatizálás. Például a rákkutatásban, és most tényleg nem sci-fi-ről beszélek, ez már működik az Amerikai Egyesült Államok egyes klinikáin. Kognitív intelligenciamegoldásokat eresztenek rá az összes elérhető szakirodalomra, a korábbi kórlapokra, betegségek eseteinek dokumentumaira, és ezek alapján adnak a rákgyógyító orvosnak javaslatokat azt illetően, milyen irányban vizsgálódjék tovább. Ez az adattömeg olyan, mint egy vadonatúj, jobbára kihasználatlan természeti erőforrás. Az emberi elmének nincs akkora kapacitása, hogy az összes rendelkezésre álló adattal összevesse azt, amit a beteg röntgenfelvételen lát, vagy a CT-n. Nem arról van szó, hogy az orvost helyettesíti a gép, hanem a gép olyan javaslatokat tesz az orvosnak, olyan perspektívákat nyit számára, amelyekkel dolgozni a mesterséges intelligencia használata nélkül nem volna lehetősége.
– Fordít, kritikákat ír. De mikor jelenik meg a már rég beharangozott Madzsari című regény?
– Amikor egy kiadónak kedve lesz kiadni. Még nem született meg erről a döntés. A címe egyébként Mona Lisa elrablása lesz. A Madzsari a regényben íródó regény címe.
– Miről szól?
– Két szálon fut a történet. Az egyik arról szól, hogy az elbeszélő felesége az apját gyászolja, és az agyára megy a főszereplő túlzott törődése, aki úgy próbál segíteni rajta, hogy szinte megfojtja ezzel ahelyett, hogy hagyna neki teret, levegőt, hogy saját maga birkózhasson meg a helyzettel. Ezt a figurát teljesen váratlanul meghívja magához egy Brünnbe szakadt cimborája, ami az imént vázolt élethelyzetben kapóra jön neki. Mind a ketten az írást korábban abbahagyott írók. A vendéglátónak van egy regénykezdeménye, aminek az a címe, hogy Madzsari, és kitalálják, hogy majd tandemben fejezik be, felváltva írva a további fejezeteket. Madzsari egy montenegrói falu neve, amelyről az a hír járja, hogy törökök által elrabolt magyarok alapították. A vendéglátó írónak van egy Mona Lisa nevű bizarr háziállata, amely eltűnik. Napközben írnak, utána kocsmáznak, és keresik a jószágot. Közben bejárják Brnót és a történelmét is. A város magyar vonatkozásokban gazdag: Kazinczy itt raboskodott a Spielberg várbörtönben. Trenk Ferenc báró is itt van eltemetve, sőt, most már a hüvelyk ujja is előkerült a városi múzeumból. A két Trenk életéről (Ferencről és Frigyesről) Jókai regényt írt.
– Ahogy meséli a történetet, szinte látom magam előtt egy színpadon. Nem gondolt arra, hogy színdarabot írjon belőle?
– Nem, mert a másik, szál, amit írnak az íróbarátok, tehát a regény a regényben, az a mohácsi csata idején kezdődik, és egészen a Kádár-rendszer végéig tartva bont ki egy, a Szent Koronával kapcsolatos összeesküvés-elméletet. Szerepel a regényben Jagelló Izabella, Martinuzzi Fráter György, Tito, Kádár János, Aczél György és Cicciolina is. Túl sok szereplő egy színpadra.
– Cicciolina sajtóhírek szerint hazaköltözik. Találkozhatna vele ön is, ha hazaköltöznének. Nagyon jó ott, Brünnben?
– Nagyon.
– Tényleg?
– Tényleg. Nyugatabbra nem költöznék. Itt, Brünnben mindenféle közép-európai náció megtalálható, és nem az van, hogy „te vagy a szegény rokon, a jöttment keleti, akit akár ki is utasíthatnánk az országból, de mi annyira demokraták vagyunk már, hogy megengedjük neked, hogy süss nekünk kebabot, hogy elmosogasd utánunk a tányért”. Itt ugyanolyan közép-európai lehetsz, mint a csehek. Teljesen otthon érezheti magát az ember, nyugatabbra szerintem sokkal nehezebb lenne.
Ráadásul nem munkaalapú, hanem teljesítményalapú a társadalom. Brünnben hatvanezer egyetemista van. A legnagyobb informatikai világcégek mind ide jönnek, mert a nagyon jól képzett fiataloknak köszönhetően van utánpótlás, és itt a vállalatok versenyeznek egymással a tapasztalt szakemberekért. Persze ez se úgy kezdődött, hogy kutató-fejlesztő központok nőttek ki a földből, mint a gomba. Olyan befektetéseket vonzottak ide adókedvezménnyel, amelyek a kezdetekben még nem a nagy hozzáadott értékkel bíró szellemi teljesítményre épültek, de nem is csak összeszerelő üzemek voltak. Nem a globális menedzsmentfeladatok jöttek ide rögtön, de azáltal, hogy elkezdtek az emberek növekedni a tudásban és a tapasztalatban, tíz-tizenöt év után ezekhez a csehországi cégekhez most már ilyen munkákat szerveznek ki a nyugati központokból.
– Mennyire ír jól csehül?
– Mindent el tudok intézni a hivatalokban.
– De a cseh irodalmi nyelvvel, gondolom, csehül áll…
– Fordítok verset is. Csehről magyarra.
– Nem gondolt arra, hogy a Tom Hanks a vizek felett kötetet odaadja valakinek, hogy lefordítsák cseh nyelvre?
– A kortárs magyar irodalomért nem tolonganak a cseh olvasók, nem éri meg beleölni az energiát – legalábbis ha a befektetés és a haszon mutatóit vesszük figyelembe csupán. Egyébként Csehországban vannak olyan novelláskötetek, amelyek hatvanezer példányban kelnek el, de ehhez az kell, hogy Zdenek Sverák írja őket.
– A kortársainak, régi kollégáinak jól fut a szekere a hazai irodalmi életben. Orbán János Dénes intézménnyé vált, Demeter Szilárd ül a Petőfi Irodalmi Múzeum élén. Futhatna most itthon az ön szekere is. Jól lehetne kamatoztatni itthon a régi kapcsolati tőkét…
– Itt tiszta lapokkal kell dolgozni. A politikától teljesen független üzleti világban annyit érsz, amennyit tudsz.
– Csak ironizálni próbáltam…
– Tudom. Erről is beszélhetünk. Ezek a „jól futó szekerek” kérészéletű dolgok – mondom ezt úgy, hogy például Demeter Szilárdot ismerve tudom, jó munkát fog végezni a PIM élén, és esze ágában sem lesz jobboldali gettóvá zárni az intézményt. De ki tudja, hogy meddig lejt a terep ezeknek a szekereknek mindamellett, hogy most még viszi őket a lendület. Életem legjobb döntése volt, hogy átnyergeltem az IT-szektorba. Itt a legaljáról kezdtem, az ügyfélszolgálaton fogadtam a hívásokat, onnan küzdöttem fel magam, munkával, tanulással arra a szintre, ahova eljutottam.
Ha újságíró maradtam volna Magyarországon, akkor vagy be kellett volna állnom olyan helyekre, ahova nem lett volna kedvem, vagy pedig most ehetném a meszet, rághatnám a kefét, miegyéb. Az, hogy a Magyar Hangnak rendszeresen írok kritikákat, nagyon jó, mert arról írok, amiről kedvem van írni, azt írom le, amit gondolok, elvégre a legkevésbé sem függök attól, lehozza-e a lap a szöveget, vagy sem. Ráadásul azt is megengedhetem magamnak, hogy ne kérjek honoráriumot, ezzel a magam módján hozzájárulok ahhoz, hogy több pénz maradjon azoknak az újságíróknak, akik nehéz körülmények között életben tartják a lapot. Ami azért jó, mert önmagától függ. Ugyanúgy helye van benne Krusovszky Dénesnek, aki jó szerző, de exponálta magát az egyik politikai oldalon, ezért némely laptársak tuti, hogy soha nem kapnák diktafonvégre, mint ahogy Vona Gábornak is, aki meg egy másik oldalon exponálta magát. Ez a nyitottság hiányzik már szinte mindenhonnan.
Mert ugye azt nem kell ecsetelnem, hogy a magukat demokratának tartó barátaink mennyire demokratikusan hallgattak el olyan szerzőket, olyan műveket, amiket olyasvalaki írt, aki nem az ő táborukban exponálta magát újságíróilag meg politikailag. Ha megszületne egy szélesebb körű lelki igény erre az egymásra figyelésre, az volna az egyik legfontosabb lépés, amely közelebb vihetné Magyarországot a normalitáshoz. És akkor Cicciolina nélkül is csábítóbb volna a hazatérés gondolata.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/24. számában jelent meg, 2019. június 14-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/24. számban? Itt megnézheti!
