Néha a jelentéktelennek tűnő epizódok kínálnak megoldást egy történetben. Anélkül, hogy tudnánk róla természetesen, hiszen a világítótorony fénye is, ahogy végigsiklik az ólomszínű tengeren, könnyedén fut át a hullámokon, amelyek a parti sziklákra lecsapva már messze visszhangoznak. Colm Tóibín műveiben minden hullámra ügyelnünk kell, mert előbb-utóbb felbukkannak a fényben. Legyen az a világítótoronyé vagy akár egy zseblámpáé. Az ír szerző A blackwateri világítóhajó című regényének első fejezetében vendégek érkeznek egy összejövetelre. A sötét dublini utcán a taxisofőr száll ki először az autóból, és zseblámpával igyekszik eligazodni az éjszakában, szerencséjére éppen a keresett cím háziasszonyával találja magát szemben, így biztonsággal engedheti útjukra célba juttatott utasait. Tóbín, akárcsak a sofőr, a sötét éjszakába kalauzol bennünket, zseblámpájával mutatva az utat egészen addig, amíg fel nem tűnik a világítótorony pászmája.
Colm Tóibín Írország egyik legjelentősebb kortárs alkotója, számos díj és egyetemi cím birtokosa. Brooklyn című regényének és a belőle készült 2015-ös filmnek köszönhetően neve a szélesebb (nem csupán szépirodalmi) közönség előtt is jól ismert. Nyíltan vállalt homoszexualitása meghatározó szerepet játszik számos alkotása tárgyválasztásában, ahogy a szülőföld elhagyása és a gyász mindent felemésztő folyamata is. Az eredetileg 1999-ben megjelent A blackwateri világítóhajó is e három témakör részleteiből építkezik.
Helen elhagyva szülővárosát, Dublinban él a családjával, anyjától és nagyanyjától elhidegült, öccse váratlanul bejelentett betegsége miatt azonban kénytelen hazatérni, és szembenézni a múltjával. Declan, Helen testvére, meleg, erről azonban a zárt, konzervatív közösségben élő anyja és nagyanyja mit sem sejt. Egészen addig, míg a férfi tudatja velük, hogy HIV-fertőzött, és talán már csak hetei vannak hátra. A nagymama egykor panziónak használt vidéki házában – amelyet a partszakasz eróziója miatt egyre jobban fenyeget a tenger – gyűlik össze a Declant ápoló különös társaság: a három nő, a haldokló férfi és két barátja. Utóbbiak jelenléte felszínre hozza az előítéletek és a hétköznapok valóságának ellentmondásait, amely arra készteti a két idősebb nőt, hogy újraírják magukban az évtizedes hagyományok által meghatározott másság jelentését. A más ugyanis csak egy stabil viszonyítási ponthoz mérten válhat különbözővé, ám lassan kiderül, mindenki egyformán botladozik a sötétben, és ugyanúgy vágyik a világítótorony fényére.
Blackwater partjainál azonban nem egy, hanem két irányadó fényforrás is működött. A Tuskar, egy klasszikus világítótorony és egy folyamatosan mozgásban lévő világítóhajó: e kettő összjátéka segítette a tengerészeket, hogy elkerüljék az életveszélyes sziklákat. Helen anyja számára a „Tuskar egy férfi, a blackwateri világítóhajó pedig egy nő, és mindketten jeleket küldenek egymásnak (…) és azt gondoltam, hívják egymást”. Tóibín regényének főhősei pedig éppen ők, a mozgásban lévő nők, akiknek úgy kell utat találniuk a sötétben, hogy az egykor működő tengeri világítóhajót kivonták a forgalomból, többé már nem jelzi, merre magasodnak a pengeéles part menti sziklák.
A három nő lassan kibontakozó küzdelmét az író rendkívüli érzékenységgel ábrázolja. S bár nem vádolhatjuk elfogulatlansággal (hiszen végig szorítja főhőse, Helen kezét), részrehajlása is mély szeretetből ered, és végül világossá válik, az egymáson ejtett sebeket jórészt a megértés vágyának egyetlen valószerű eredménye, a félreértés okozta. Jelzőfények nélkül bolyongunk a tengeren. Tóibín műve – Greskovits Endre fordításában – a halál közelségében méri fel az élők lehetőségeit, és igyekszik magyarázatot adni a másik elfogadásának bonyolult kérdéseire.
Colm Tóibín: A blackwateri világítóhajó. Ford.: Greskovits Endre. Park Könyvkiadó, 2019; 3950 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/13. számában jelent meg, 2019. március 29-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/13. számban? Itt megnézheti!
