Hogyan részegít meg és tesz rabjává a hatalom érzete?

Barátom mesélte egyszer, hogy egykor közös, Fidesz-közeli polgári-értelmiségi társaságba járt egy ifjú jobboldali politikuspalántával. Az illetőnek, amint elkezdett felfelé lépegetni a ranglétrán, és eljutott egészen a helyettes államtitkárságig, különös szokásai lettek. Egyszer egy baráti összejövetelükön szóba került, ki mivel érkezett. A harmincas fiatalember mondta, hogy kocsival. Akkor hogyhogy iszol? – kérdezték tőle. Ja, a sofőr kint vár. Éjjel egyig váratta kint az autót, majd elegánsan távozott. Hogyan részegít meg és tesz rabjává a hatalom érzete? – erről szól kollégánk, Dévényi István nemrég megjelent könyve. Illetve: erről is.

Az egyetemről épp csak kikerült, ott a fiatalok internetes szokásairól írt dolgozatával egy kormánypárti agytröszt figyelmét felkeltő fiú vidékről a fővárosba kerül a tájékoztatási minisztériumba. Csakhamar áthelyezik a kormányközeli médiaholdinghoz, ahol online tartalmakért felelős igazgató lesz. Befolyásos barátai egyengetik útját, cserébe „csupán” annyit várnak el, hogy szisszenés nélkül vegyen részt egyfelől munkatársak tömegeinek elbocsátásában, másfelől segédkezzen egy-két kifogásolható és túlárazott üzlet nyélbeütésében. A hála nem marad el: fizetése meglehetősen hamar hét számjegyűvé duzzad, olykor váratlanul egy-egy jutalom is landol a számláján. A szinte korlátlanul rendelkezésre álló pénz érthető módon nem hagyja hidegen: igyekszik teljesíteni felettesei kimondott-kimondatlan elvárásait, és ügyesen lavírozik ebben a saját embereit is gyakran felfaló közegben.

„Halló, jó napot kívánok, igen, én vagyok az, akár holnaptól, nem, semmi gond, hogy mit, nem, azt nem mondták, ühüm, értem, dehogy kevés, áll a folyosón, fél megmozdulni, nehogy elijessze a pillanatot, és az többé ne térjen vissza, másfél millió forint. Nettó egymillió. Ha csak fél évig tolom, az hatmillió, vagy egy évig, bassztikuli, az tíz misi, még ha költök is” – végez gyors fejszámolást igazgatói kinevezésekor hősünk, és beleáll. Még akkor is, ha tudja, hogy általában nem érdemi munkavégzést és látogatottságnövelést várnak el tőle, hanem valami egészen mást. És ha vannak is kételyei: „Nem kéne, ezt nagyon nem, ennek nem lesz jó vége, de annyira édesded legózni a határtalan eljövendőt, ahol minden út előre és felfelé vezet, nyílnak az ajtók, tárulnak a kapuk, miért ne lehetnék akárki vagy bármi, kétszázötvennel dönget a karriersztrádán, nincs fékezés, nincs lassulás, nincs megállás…”

A könyv, bár alapvetően fikció, számos párhuzamot mutat a valósággal. Szinte jelen idejű leírása a Nemzeti Együttműködés Rendszerében működő médiaviszonyoknak. Mintha feltűnne benne az egykor kisebb vihart kavaró eset, amikor id. Lomnici Zoltánt kiretusálták egy tudósításból (múlt ködébe vesző idők, ma már a fejünket sem kapnánk fel ilyesmire!), de Vona Gábor vagy épp Nagy Blanka lejáratása is – hogy a „migránskaravánokról” szóló beszámolókról már ne is szóljunk.

És közben választ kínál a motivációkra, vagyis hogy – a már említett pénzen kívül – mi minden sarkallhat arra valakit, hogy ebben az egészben részt vegyen. Magasabb szinteken értelemszerűen a cinizmus – de biztosan akad, aki félig-meddig hisz az eszközöket szentesítő célokban is: „Hát, bazdmeg, jól mondta a törzsfőnök, valóban egy rakás szar, nem irigylem magunkat, de tesszük, amit megkövetel a kétharmad, úgyhogy holnap Horvátország” – mondja az egyik magas rangú szereplő a kormánypárti médiában megörökölt „libsik alkalmatlansága” láttán.

A Hádujudú másik fontos vonulata a vidékről a fővárosba költöző „kisember” alapélményeinek bemutatása. A főszereplő, valahányszor hazalátogat szüleihez, egyre kevésbé képes elviselni az ottani viszonyokat – és az ottaniak is egyre kevésbé értik őt. „Mi újság a nagy faluban? Ja, igen, és a kérdés, amely mindig el szokott hangozni, hozzá a válasz, semmi extra. Magyar hádujudú” – olvassuk egy balul sikerült hazaút alkalmával. A Budapesten helyét kereső fiú pedig lassan alkalmazkodik a nagyvárosi viszonyokhoz. Igaz, nem egykönnyen. Régi vágya, hogy „kosztoljon egyet az IKEA-ban”, ám eleinte akadnak nehézségek. „Két kört megy a forgóajtóval, mert muris. A bútorok nem érdeklik, jobbról többen is hot doggal jönnek, arrafelé rajtol, de virslis kifli kólával, hogy néz az már ki, nekivág hát az áruháznak, meg is vagyunk, skandináv húsgolyó, tiszta gyerekmenü, kacsamellsalátával, de mitől fogok jóllakni, marinált sertéstarja, marinált, az meg mi a manó, természetellenes vigyorral tolja maga előtt a műanyag tálcát, legszívesebben elhúzna, de retteg tőle, hogy kinevetik…”

A regény nyelve sodró, a valóságtól némileg elemelt, mégis átélhető és autentikus, az első pillanatban beszippant, és mindvégig nem ereszt el. A történet maga – igaz, itt most nem áruljuk el az átvitt és lényegében valós értelemben a prostituálódásig (és tovább) eljutó végkifejletet – kissé sablonos, de egyfelől az itt megírt világ is az, másrészt pedig nem is ez a könyv fő erénye.

Hanem az ilyen villanások, amelyekből számtalan van benne: „Már a főbejáratnál látta, hogy valami van, vanáskor ugyanis mindenfelé ezt nem hittem volna alakzatban sopánkodó kisebb-nagyobb csoportok keletkeznek, majd pattannak szét varázsütésre, és a büfében is drasztikusan megnő a fejcsóválások száma, de csak sokára tudta meg, hogy miért a nyugtalanság, és úgy kellett rákérdeznie.” Valamint a politikai – vagy akár más – kegyen, nem pedig érdemeken alapuló rendszerek természetrajzának hajszálpontos felrajzolása; itt épp a NER-ben, de mindez akár játszódhatna korábbi rendszerekben vagy nagyvállalati környezetben is.

Meglepődnénk, ha a Hádujudúval nem találkoznánk hamarosan a könyves sikerlistákon.

Dévényi István: Hádujudú. Cser Kiadó, 2019. 2995 Ft

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/35. számában jelent meg, 2019. augusztus 30-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/35. számban? Itt megnézheti!