Aki sosem utazott a tipikusban

A Katlanváros elbeszélései bár nem újak, de nem kell aggódnia annak, aki önéletrajza megírását várta a 80 éves Szilágyi Istvántól. A Kő hull apadó kútba és a Hollóidő szerzője ugyanis már a hetvenes-nyolcvanas években megtette ezt, az Utunk évkönyveiben számot adva indulásáról, sorsáról. Már azokat a kompromisszumokat sem kell megkötnünk, mint a remek kolozsvári kulturális lap vevőinek, illetve a román diktatúra állampolgárainak, akik Nicolae Ceausescu portréját kellett átlapozzák, hogy Szilágyi Domokos, Markó Béla vagy Szilágyi István szövegeit olvashassák. Az itt összegyűjtött szövegek közül az első 1974-ben, tehát még a Kő hull… előtt jelent meg, az utolsó pedig 1986-ban, félúton a két remekmű között. (A Hollóidő 2001-ben jött ki.)

A Katlanváros kötetet forgatva időrendben haladunk a zilahi gyerekkortól egészen az írólét sajátosságaiig. Szép írás szól például a pályatársról, Szilágyi Domokosról, felidézve egy közös kiruccanást a hihetetlen testi-lelki mélységeket megélő költővel. Elbeszélőnk egy több napos bukaresti konferencia után tervezett nekivágni egyedül, de aztán csatlakozott hozzá a maga alatt lévő, hirtelen megélénkülő barát. Méghozzá egy ilyen állapot után: „Domiékhoz úgy délután hat körül érhettem ki, Julcsa asszony nyitott ajtót, s azzal fogadott: Szisz eléggé kivan. (…) Ő halkan mégis benyitott abba a szobába, ahol Domit lehetett sejteni; én is bekukkintok, válla fölött; beszól: csak Pista jött… A házigazda a szőnyegen tanyázott, megpróbálta fölemelni a fejét, s azt suttogta: folytassa. Tehát folytassam azt, hogy jöttem...”

Szilágyi szerint pályatársa életének legtragikusabb ellentmondása volt, hogy a sokszor hűvösen racionális, örökké a munka lázában égő ember mennyire hajlamos tudott lenni az önpusztítás legközönségesebb megoldásaira.

A kolozsvári író friss kötete amiatt is izgalmas, ahogy a Kő hull apadó kútba regényt megelőző, illetve követő írások viszonyulnak a főműhöz. A címadó szöveg az indulást idézi fel, mikor még gyermeki izgalommal fantáziáltak arról, ahogy a világháború beköszönt majd Zilahra. Aztán persze őket elkerülte, pontosabban átvonult felettük. A férfiak nyilván mehettek így is meghalni, odaveszett Szilágyi édesapja is, akit aztán sokáig vártak visszatérni, hiába.

Zilah inspirálta Jajdon elképzelt világát, de itt még a gyermekkor színhelyére vonatkoznak azok a mondatok, amelyekhez nagyon hasonlókat olvashattunk a Kő hull...- ban. Vagy épp a társadalomjellemzések, amikről meg sem mondanánk, hogy nem az 1975-ös regényből vannak: „Sorssal elégedetlen, s rajta változtatni legtöbbször mégis képtelen emberek a zilahiak. Magukat fennszóval biztatgatók: – »Majd csak másként lesz; egyszer még jobbra fordul« –, azért fennszóval, mert valójában ezt maguknak sem hiszik el. »Hiszem, ha látom«-emberek. S ha valaha is jobb világ ígérkezett, első dolguk nem az öröm, hanem a kétkedés volt: – »Nyugtán dicsérd a napot! Várjuk ki a végét! Ennek még megadjuk az árát valahol!« Aki azt mondta: – »Sohse volt úgy, hogy valahogy ne legyen« – az már optimistának számított."

A következő szövegben, az 1976-os Asszonyélet egy sírkövönben pedig már arra kapunk magyarázatot, miért egy a kor viszonyai szerint nem tipikusnak tűnő nőalakot tett meg a Kő hull... főszereplőjévé Szilágyi. Az író megidéz zilahi gyerekéveiből egy 11 gyerekes asszonyt, akinek családtörténetét aztán harminc évvel annak halála után vette számba. Rendkívüli beleérzőképességgel sorolja Szilágyi, mennyi mindent kellett megoldania az asszonynak, aki talán nem is gondolt arra, hogy amit tesz, azt erővel-idővel győzni nagy dolog. De hát bár akkori viszonylatokban ez a fajta áldozatvállalás lehetett az általános, Szilágyi elmondása szerint sosem utazott a tipikusban. Az ő Szendy Ilkája így lett az „énje árnyékai között botorkáló, önmagát s környezetét emésztő lány.”

A régi írásokat újraolvasva most már nincs más hátra, mint reménykedjünk a beígért következő mű megszületésében. Szilágyi tavaly ősszel adott interjút a Magyar Szemlének, akkor így fogalmazott: „már van belőle annyi, hogy ne lehessen félretenni, abbahagyni.” Bízzunk a folytatásban!

Szilágyi István: Katlanváros, MMA Kiadó, 3400 Ft

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/24. számában jelent meg, 2019. június 14-én.