Amikor már úgy érezzük, a verset mint formátumot maga alá
gyűri az Instagram és kora, egyszer csak az ember kezébe akad Csepregi János
kötete, és mindez a szorongás egy pillanat alatt elillan. A Morgensternt tiszta
papírra – 1942 izgalmas színfolt. Mondanám, alkalmazkodik: Nagy Kincső grafikái
pont ott támasztják meg a falakat, ahol ebben az ismét szinte kizárólag a
vizualizációra, a képi megjelenés mindenhatóságára építő korszakban a lírának
szüksége van.
Bevallom, sajnos elvétve marad időm elmerülni a jambusok és más verslábak rejtekében. Szörnyen röstellem, de azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. Az alkalmi lírafogyasztónak pedig ma már több kell, mint papírra vetett szavak. A szó, bármennyire is furcsa ez költemények esetén, immár nem elég – még ha abban a korban szocializálódott is az ember, amikor nem a kivetítőkön csüngve élte világát a társadalom. Próbálkozások, újítások persze szerencsére akadnak, s ilyen Csepregi kötete is. Jó a könyv fizimiskája, a grafika mellett a betűtípusok is épp azt a békebeli időt idézik, amikor még többet tudtam ilyesmit a kezemben forgatni.
Mielőtt azonban kapnék egy kokit, a lényeg: a szöveg az ellentmondásokból építkezik. Azokból, amelyekkel a befogadóra hat. Egyszerre zavarba ejtően intim és távolságtartó. A ciklusokba szedett versek úgy beszélnek konkrét dolgokról, mutatnak rá társadalmi szempontból aktuális kérdésekre, trendekre, hogy közben nem rágnak semmit sem a szánkba. Nem mondja ki, de tudjuk, miről beszél – asszociációs játék igen szórakoztató formában, legyen szó migrációról (így vagy úgy) vagy épp egy halálos betegségről, illetve annak feldolgozásáról. A kötet legnagyobb erénye egyben az egyetlen felróható „hibáját” is hordozza: néha nehezen érthetők az olykor túlságosan is személyes képek; így az olvasó olykor kinn rekedhet, kívülállónak érezheti magát.
Az írásjelek nélküli szöveg ugyanakkor folyton viszi magával
a szemet, egyúttal ritmikai játékra is készteti az embert. Mintha rappelnénk,
mormogjuk magunkban a szavakat, már csak valami hiphopalap kéne, és kész a dal.
S miközben aládúdolunk, azon is lehet lamentálni, vajon mennyire „nomen est
omen” kötetről van szó. A cím – gondolom én – a müncheni Christian
Morgensternre (1871–1814) kacsint, akinek – az értelmező szótár szerint – nagy
formakultúrájú, érzékeny zeneiségű költészete magányt, szenvedést, hívő
miszticizmust fogalmaz meg. És valóban, Csepregi lírájában mindez felfedezhető
– még ha a hangsúlyok jelen esetben másképp alakulnak is.
A kötet ugyan vaskosnak tűnik, ám egy jó olvasó egy nap
alatt átrághatja magát rajta; a lassabban emésztőknek sem tart egy hétvégénél
tovább. Így attól sem kell félni nagyon, hogy torzóban maradna az élmény.
Inkább az a veszély fenyeget, hogy újra késztetést érzünk arra, hogy
átnyálazzuk magunkat rajta. Jelentem, én eddig háromszor! Ha tehát valaki csak
alkalmi versfogyasztó, akkor Csepregi János – kívül-belül napjainkra szabott –
kötetét csak ajánlani lehet.
Csepregi János: Morgensternt tiszta papírra – 1942. Now Books & Music, 2018. 3200 Ft
A Könyvesház rovatunk további cikkeiért ide érdemes kattintaniuk!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/42. számában jelent meg október 18-án!
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/42. számban? Itt megnézheti!
