Ami 1956. októbere után, a felkelés vérbe fojtása árán Magyarországon létrejött, az nem tekinthető másnak, csakis ellenforradalmi államnak. „Hogy nevezhetnénk másként egy olyan rezsimet, amely arra kötelezi az apját, hogy jelentse föl a fiát, a fiút, hogy halálos ítéletet kérjen apjára, a feleséget, hogy férje ellen tanúskodjék, és amely a besúgást az erény rangjára emelte? A külföldi tankok, a rendőrség, a felakasztott húszéves lányok, a vezetőiktől megfosztott és elnémított munkástanácsok, és megint az akasztófa, a deportált és bebörtönzött írók, a hazugság sajtója, a táborok, a cenzúra, a letartóztatott bírák, a bűnöző, aki törvényt hoz, és megint és mindig az akasztófa, ez volna a szocializmus, ezek volnának a szabadság és az igazságosság nagy ünnepei?”
A súlyos szavak Albert Camus 1957. március 15-ei beszédéből valók, a Nemzetközi Antifasiszta Szolidaritás nagygyűlésén elmondottakat három nappal később a Le Franc Tireur közölte nyomtatásban. Kamocsay Ildikó fordításában idén már önálló Camus-kötetben is olvashatjuk, miután a Jelenkor életmű-sorozatában kijött az Előadások és beszédek kötet. És tudjuk jól, hogy a fenti szöveg nem az egyetlen hasonló volt: a Közöny világhírű írója a forradalom kirobbanásától kezdve többször is kiállt a magyar szabadság mellett, elítélve aztán a begördülő szovjet tankokat és a felkelés leverését.
De elég lehetett-e mindez és a Szovjetunióval szembeni kérlelhetetlenség ahhoz, hogy a KGB merényletet kövessen el az íróval szemben? A kérdés nem most először kerül napirendre, az 1960. január 4-ei autóbaleset óta viszont sosem sikerült egyértelműen igazolni, így máig maradt az összeesküvés-elméletek körében.
Az olasz szerző, Giovanni Catelli 2011-ben állt a nyilvánosság elé először azzal, hogy szerinte Camus merénylet áldozata lehetett. Hivatkozva Jan Zábrana cseh költő Celý život címmel megjelent naplójára, amiben ezt olvasta: „hallottam valami nagyon különöset egy olyan férfitól, aki sok mindent tud, és nagyon jól értesült forrásai vannak. Eszerint a Camus életét követelő balesetet valójában szovjet kémek szervezték meg.” Ők állítólag a gumiabroncsot rongálták meg úgy, hogy az gyorsulásnál végzetes kárt okozzon. Zábrana úgy értesült, a parancsot maga Dmitrij Sepilov szovjet külügyminiszter adta ki, akit ellen szintén a fent említett beszédében kelt ki a francia szerző. Többek között azt írva: „Az igazság az, hogy közöttünk mindennek helye van, még a rossznak is, még Sepilov íróinak is, de a becsületnek, a szabad vágyakozásnak, az értelmiség kalandjának is. Miközben a sztálini kultúrában nincs helye másnak, csak a hatalmasságok prédikációinak, az elszürkült életnek és a propaganda kátéjának.” Camus az 56-os forradalom leveréséért vonta felelősségre Sepilovot, leszögezve, hogy a mészárlásokat „Sepilov úr és a hozzá hasonlók fedezték vagy rendelték el.” Egy évvel később pedig a francia író nyilvánosan támogatásáról biztosította orosz társát, a kommunisták által betiltott Borisz Paszternakot.
Nem csak az arabok maradnak múlt és jövő nélkül | Magyar HangCatelli már 2011-ben azt állította az olasz Corriere della Serában, hogy mindez elégséges lehetett a gyilkosság elrendeléséhez. Azóta tovább kutatott, állításait pedig most The Death of Camus című könyvében írta meg, mint arról a The Guardian a napokban beszámolt. A baleset körülményeiről eddig azt lehetett tudni, hogy bár Camus vonattal ment volna, de kiadója, Michel Gallimard felajánlotta neki, elviszi kocsival. A jeges úton viszont az autó egy fának szaladt, Camus pedig rögtön meghalt, míg Gallimard pár nappal később vesztette életét. A szakértőket a nyomozás során viszont meglepte, hogy a baleset egy egyenes útszakaszon történt, ahol az említett időben ráadásul nem is nagyon volt forgalom.
Catelli beszélgetett Zábrana özvegyével, nyomozott a KGB francia kapcsolatai után, és hivatkozott a 2013-ban elhunyt Jacques Vergès francia ügyvédre, aki még életében szintén arról beszélt, hogy a balesetet megrendezték. Vergès viszont ellentmondásos forrás, a francia megszólalók nem feltétlenül vannak meggyőződve szavahihetőségéről. Catelli ráadásul vádolja a francia államot is, miután szerinte az író nyíltsága akadályozta a zavartalan francia-szovjet kapcsolatok létrejöttét, így a halál körülményeit nem vizsgálták elég körültekintően. Az író lánya, Catherine Camus mindenesetre nincs elragadtatva a könyvtől, és nem ért egyet Catelli megállapításaival. Szemben például Paul Auster íróval, aki máris meg van győződve Catelli igazáról, és arról, hogy A pestis és a Közöny szerzője 46 évesen valójában politikai merénylet áldozata lett.
Nyomtatott cikkünk megjelenésével egy időben írt Catelli állításairól Pályi András is az Élet és Irodalomban. A francia szerző munkássága és kiállása nagy hatással volt az íróra, aki 1956 őszén szintén reménykedett benne, hogy a forradalom elhozhatja a vágyott változást. Persze, neki is csalódnia kellett keserűen. „Egy lengyelországi interjúban, amelyben arról faggattak, kezdő íróként milyen hatást tettek rám a kortárs világirodalom nagyjai, azt találtam mondani, hogy Albert Camus iránt olyan érzéseket tápláltam, mintha a bátyám lenne” – írta Pályi. Így érdeklődve figyelte a felröppent híreket arról, hogy esetleg nem is baleset történt azon a zimankós januári napon. Viszont – érthető módon – meglehetős szkepszissel: „Hol, mikor, hogyan szerelték be az ügynökök a titkos szerkentyűt Michel Gallimard sportkocsijába? Honnan tudták előre, hogy Camus az autóút mellett dönt, és nem utazik el vonattal? Honnan sejthették, hogy Janine [Gallimard felesége – szerk.] átengedi szokásos helyét Camus-nek, hisz az író, ha a hátsó ülésen ül, minden valószínűség szerint életben marad?” Ez már csak azért is feltételezhető, mert Janine és szintén hátul ülő lánya, Anne sértetlenül megúszták a balesetet.
Pályi kétségeit igazolta vissza Ádám Péter, akinek olvasói levele az Élet és Irodalom karácsonyi számában olvasható. A francia irodalommal a XX. század második fele óta foglalkozó műfordító kitért rá, Gallimard új sportkocsija „nem akármilyen autó volt”, hanem a Jean Daninos által tervezett Facel Vega FV3b. Ezt 1956 és 1958 között gyártották, és többen kifejezetten óvtak tőle, Ádám szerint egyenesen „guruló koporsónak” mondták. Első filmje, a Négyszáz csapás jövedelméből ilyet vett François Truffaut is, hogy aztán 1962 végén kisodródjon vele az út szélére. Szerencsére ő túlélte a balesetet. Ádám Péter hivatkozott a L'Automobile magazin 1960. februári számára is, amiben szakértők elemezték Camus és Gallimard útját. Megállapítva: a gumiabroncsok kopottak voltak, a kerekekben a nyomás pedig nem volt megfelelő.
A Könyvesház rovatunk további cikkeiért kattintson ide! Ha a történelem érdekli, akkor Időgép rovatunkat érdemes figyelnie!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/50. számában jelent meg december 13-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a legfrissebb, 2019/51-52. karácsonyi duplaszámban?Itt megnézheti!
