Saját rokonait, többek között a nácik által meggyilkolt nagynénjét festette meg a lassan a kilencvenediket köszöntő Gerhard Richter, méghozzá korabeli fényképek alapján. Műalkotássá téve a valóságot, egyúttal össze is zavarva a befogadót: a festmény az Anya és gyerek címet kapta. Mert szerette volna magától, a magánéletétől távolítani munkáját. A művészettörténészek persze ezt nem tudták, és meg is született a „mű szerző nélkül” értékelés, abból kiindulva, hogy Richter talált tárgyakat alkot újra. A sztori még regényesebben folytatódott, erről szólt a Mű szerző nélkül című német film is. Mert azt állítólag maga a festő sem tudta, hogy más képein megjelenő apósa az SS orvosaként konkrétan felelős volt a nagynéni haláláért.
Fikció és valóság efféle összekuszálódása juthat eszünkbe Simon Bettina verseskötetéről, a Strandról is, játékba hozva ugyancsak a létező fotók, képek újraalkotását, művészettörténeti vonatkozásokat. Anyáról és gyerekről, illetve a lírai énről szólnak ezek a versek is, a befogadó pedig ugyancsak könnyen csapdába tévedhet, ha életrajzi megközelítéssel próbálkozik. Rögtön a legelején: „Anyát eddig kétszer láttam, / egyszer még az oviban, / másodszor fényképen.” Aztán A diagnózis előttben, hogy „Úgy álltam az áruházban, mint egy / anyagyilkos”, vagy még később (Látogatás az otthonban): „Anyámat ismét meglátogattam. / Immár tizenöt éve vagyok nála / látogatóban, előtte ő látogatott engem.”
A művész igazsága, amiről még ő sem tud | Magyar Hang
Kevés nyomasztóbb, egyben mégis felszabadítóbb filmet lehetett látni mostanában a Kontroll nélkülnél. A Berlinalén debütált, onnan két díjjal távozó filmmel vette kezdetét idén az osztrák, német és svájci produkciók ünnepe, a Művész Moziban helyet kapó Szemrevaló Filmfesztivál. Nora Fingscheidt drámája pedig az egyik legerősebb volt a felhozatalból, karöltve Florian Henckel von Donnersmarck nagy visszatérésével, az Oscarra is jelölt Mű szerző nélküllel.
Visszatérő motívum a seb, a trauma, a lecsupaszított lakás és letarolt város, az ide-oda hurcolt bútor, az azon felejtett régi kép, az összevagdosott fotó vagy máshol épp kettétépett bírósági dokumentum. Az olvasó nyomozót játszva próbálja kideríteni, ki hagyott el kit, ki van még életben és ki emlékezik, kinek lehet egyáltalán bűntudata, mi a bűn és ki követte el azt. „Könnyedén szoktunk hozzá a pusztuláshoz és a zajhoz, / a hazavezető utcákat viszont nem tudtuk elfelejteni” – olvassuk a Bontási területben, és próbáljuk mi is egy a földdel egyenlővé tett területen megtalálni a nyomokat, amik hazavezethetnek az ismerős házba. Ahol tudjuk, mit jelent az anyaszerepben helyt állni, és mit a múltban keresni a megoldást, a felmenőkhöz való viszonyulásban a hibák kijavítását.
A nosztalgia a múlt utópiája, szólt Simon Bettina 2017-es kiállításának címe, egyébként Pintér Judit Nórától idézve. Saját verseinek részleteit, fényképeket és újraalkotott, széttépett fotórészleteket egymás mellé helyezve, párbeszédbe hozva. A Strandban a borítón látható, vörösre és zöldre színezett székeken túl „csak” a szövegeken kell kiigazodnunk, de ezek a versek ugyanúgy erős vizuális világgal bírnak, így továbbra sincs könnyű dolgunk. Épp ezért is tudunk újra és újra nekifutni ennek a vékonyka, a JAK-füzetek sorozatban megjelent kötetnek, bízva benne, hogy élesedik a kép, és a versekben megjelenő, kiterített fehér lepedők egyszer csak feltárják a bűnjelet. Vagy ezek mégis azt mutatják, hogy „nem a bűneink számítanak, / nem számítanak a bűneink, nem vagyunk bűnösök”?
Simon Bettina: Strand, Magvető, Budapest, 2018, 1999 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/47. számában jelent meg november 22-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a legfrissebb, 2019/51-52. karácsonyi duplaszámban? Itt megnézheti!
