„A járvány az élet törékenységére mutat rá”

Néhány kérdéses interjúsorozatunkban a Libri irodalmi díj jelöltjeit kérdezzük arról, mit gondolnak a jelenlegi válságról, amiben élünk, és milyen hosszú távú következményei lesznek szerintük a mostani heteknek, hónapoknak. Ezúttal Babarczy Esztert faggattuk.

Babarczy Eszter első novelláskötete nyomasztó nőtörténetek gyűjteménye. Ezzel kapcsolatban rögtön lehet mindenféle előzetes elképzelésünk, elég csak elolvasnunk a híreket, hogy olyan erőszakos, letaglózó sztorikat halljunk, amiket az írói fantázia sem feltétlenül képes túlszárnyalni. De nem is (elsősorban) ilyesmivel próbál sokkolni a szerző, sokkal inkább a lélekmélyi folyamatok nyomasztó valóságát mutatja meg. Azt, milyen hatása lehet a testi-lelki egészségre, mentális állapotunkra mindannak a bántásnak, kegyetlenségnek és érzéketlenségnek, amit elszenvedhetünk életünk során. Vagyis főleg amit a nők elszenvedhetnek, mert mások azáltal hiszik magukat többnek, erősebbnek, hogy képesek rájuk kényszeríteni az akaratukat. Akár társadalmi, akár egyéni szinten.

Női irodalom lenne ez? Van egyáltalán olyan? Amikor a március 13-ai számunkban megjelent interjúban erről kérdeztük őt, a szerző azt mondta: „Nincs egyféle női álláspont, női tekintet. Különböző női sorsok, stratégiák és fájdalmak vannak. És nem biztos, hogy más nevében tudok beszélni. Most mégis arra jutottam, hogy vannak közös élmények, vegyük ezeket a határsértéseket, a saját test tárgyiasítását. Voltak evészavaraim is, igen, voltam anorexiás. Nem fogalmazódott meg bennem úgy, hogy én egy szépségideálnak akarok megfelelni, de nyilvánvalóan szerepet játszott benne. Bonyolult dolog, a családhoz és szeretethez való viszonyról is szól, nem egyszerűsíthető le annyira, hogy a szupermodellek csontsoványak, de nyilván van annak is szerepe benne.”

Eddig eszmetörténészként ismerhettük elsősorban, rendszeres hozzászólója volt közéleti vitáknak, és nemrég is több írásban kifejtette véleményét a Térey-ösztöndíjak kapcsán. Viszont mára inkább visszavonult ebből a szerepből, kritikusabban látja saját korábbi tevékenységét. „Sajnos felületes lettem én is, főleg a tévés szereplések során. Nem annyira a cikkeket bántam meg, bár a kétharmadost azért visszavontam néhányszor. De a televízióban elkerülhetetlen, hogy az ember elkezdjen szlogeneket mondani” – mondta szintén az interjúnkban.

A mérgezett nő című elbeszéléskötetét ugyanakkor kifejezetten jól fogadta az irodalmi élet, a Libri irodalmi díjra való jelölés is bizonyíték erre. Igaz, akadtak ellentétes kritikák, amint azt nemrég az Élet és Irodalom kritikusi beszélgetése mutatta. Érdekes módon itt a női véleményformálók szigorúbban ítéltek, mint mondjuk egy férfi, Szolláth Dávid, aki ezt mondta: „nagyon erőteljesnek érzem a nyelvkritikai attitűdöt, ami ezekben a szövegekben megjelenik, és ami Mészöly, Esterházy, Nádas, Parti Nagy, Tandori által ismert számomra. Hogy egészen különböző nézőpontokból tud egészen különböző kérdésekre eredeti módon válaszolni. És összeköt hagyományokat.” Vele szemben a kritikusabb Visky Beatrix arról beszélt: „nagyon-nagyon hatott rám a kötet, teljesen zsigerileg behúzott, leigázott. Akkor mért nem tetszett, mi történt velem? Annyira megérintett érzelmileg, hogy nagyon nehezen tudtam aztán magamtól eltávolítani. Hogy gondolkozni tudjak rajta.”

Néhány kérdéses interjúsorozatunkban a Libri irodalmi díj jelöltjeit kérdezzük arról, mit gondolnak a jelenlegi válságról, amiben élünk, és milyen hosszú távú következményei lesznek szerintük a mostani heteknek, hónapoknak.

– Mit gondol, a válság utáni világ lesz-e, lehet-e ugyanolyan, mint előtte?
– Most még el sem tudjuk képzelni, hogyan fog változni a világ, de ez nem jelenti, hogy nagyon meg fog változni. Sokan mondják – különféle értékek képviseletében –, hogy egy jó kis válságot nem szabad elszalasztani, jobbá kell tenni az életünket, így vagy úgy. De jelenleg nem látom, hogy minden vélemény egy irányba húzna – inkább mindenki mondja továbbra is a magáét, a baloldaliak baloldali, a zöldek zöld, a konzervatívok konzervatív szempontokat hangsúlyoznak, miközben próbálunk megkapaszkodni, megmenteni az életünk kereteit, amennyire lehetséges.

A járvány az élet törékenységére mutat rá, és arra, hogy nagyon nehéz döntéseket kell hozni az egészségügyben – olyan döntéseket, amelyekhez hasonlókkal egyébként is szembesültek az alulfinanszírozott rendszerben dolgozók. És arra is rávilágít talán, hogy az életünket a legegyszerűbb mindennapi cselekedetek tartják meg, ezért minden ilyen cselekedetnek súlya van – csak ezt általában nem látjuk. Az biztos, hogy sokkal nagyobb tisztelettel nézzük most az életünk sima futását segítő munkásokat – az élelmiszerboltok pénztárosait, a futárokat, a szállítómunkásokat. Remélem, hogy ez a tisztelet megmarad.

– Hogyan éli meg ezeket a heteket, miben kellett átszervezni az életet? Milyen lehetőségek adódnak most íróként?
– Online tartom az óráimat, egyelőre viszonylag sikeresen. Írni viszont nem tudok, túlságosan is erős szorongást érzek az események miatt, bevallom, a rémület fehér izzása tölti be a napjaimat. Remélem, ezt sikerül legyűrni a következő hetekben.

– És mi lehet az irodalom szerepe a mostani helyzet megértésében, átvészelésében?
– Nem hiszem, hogy az irodalomnak a mostani helyzetben különleges szerepe van – az írók is futnak az események után, és megpróbálják értelmezni őket, de nincsenek kitüntetett helyzetben. Azt remélem, hogy a kényszerű otthonlét alatt az emberek többet fognak olvasni, beleszeretnek az olvasásba, hiszen világokat járhatnak be anélkül, hogy kitennék a lábukat.

– Mi az az akár hétköznapi apróság, korábban mindennaposnak tekintett dolog, aminek a visszatértét leginkább várja a járvány utáni időkben?
– Szeretnék végignézni a diákokon az osztályteremben, és látni, hogyan néznek egymásra.