Színház az egész orosz tajga, és színész benne minden férfi és nő, aki egykor a szovjet embertípust mintázta. Erre jut legalábbis sikerkönyvében Peter Pomerantsev televíziós producer, akinek a kortárs Oroszországról írt könyve lelkes fogadtatásra talált nyugaton.
Persze, egyúttal rögtön megkapta a vádat, hogy mindenféle szervezetek, neokon kapitalisták fizetik őt Oroszország „lejáratásáért.” Erről beszélt például a Russia Today korábbi riportere, Mark Ames, mire a Forbes-ban Melik Kaylan úgy reagált: „ilyet állítani Pomerantsevről ugyanaz, mintha azt mondanánk, hogy Orwell fizetett lobbista volt a totalitariánus rendszerekkel szemben.”
Na, azért a Semmi nem igaz, bármi lehetséges nyilván nem az új 1984, viszont magával ragadó, olvasmányosan megírt kötet, egyúttal lesújtó látlelet a Szovjetunió szétesése utáni Oroszországról. Az előbb kissé kaotikus, majd újra erőre kapó, autoriter vonásokat erősen magán mutató, birodalmi álmokat nem eresztő államról, ahol persze az állítólagos rend és stabilitás csak a jelszavak szintjén létezik.
Újságírók nemes ügyek szolgálatában, amelyekért olykor az életüket adják | Magyar HangValójában hiába érkezik ki az adóhatóság akár havonta a tévécsatornához, hiába sújt le az állam keményen a szervezkedő terroristákra, mindez csak látszat, a jogállamiság elbábozása. A díszes irodából nyíló sokadik ajtó mögött szépen kiegyeznek az adóellenőrökkel, a színházi túszdráma pedig úgy ér véget sikeresen, hogy a csecsen terroristák mellett a fogva tartottak nagy része is életét veszti.
Pedig 2002. október 26-án sikerült a moszkvai Dubrovka Színházba bejuttatott altatószerrel kiütni a terroristákat, s megkezdeni a bent ragadtak mentését. Csakhogy: „A mentősök bevonultak feléleszteni a közönséget. Nekik senki nem szólt előre a gázról. Kevés volt a hordágy és a személyzet. Nem tudták, miféle gázról van szó, így nem tudták beadni a megfelelő ellenszert. Az alvó, levegőért kapkodó túszokat kicipelték, és arccal felfelé lefektették őket a lépcsőre. Fulladoztak a saját nyelvüktől, a saját hányadékukban. (…) Vagy 129 túsz meghalt. (…) A híradók saját magunk által előidézett katasztrófáról beszéltek.”
Eközben a túszdrámát is hamar kihasználták, akik tudták: a kivonuló rendőrök, újságírók, katasztrófaturisták mellett jöttek a sültkrumpli- és virsliárusok is a város másik feléből. „Először nem értettem: miért viselkedik mindenki úgy, mint egy vígjátékban, amikor ez itt tragédia?” – teszi fel a kérdést a televíziós szakember, aki könyvében úgy találja, az oroszok nemcsak a képernyő előtt találnak rá kedvenceikre, de maguk is valóságshow-ra rendezkedtek be.
Ha az ember semmit nem hisz el, mindenről meggyőzhető | Magyar HangPomerantsev beszél hamar magasra jutott, illetve mélyen maradt emberekkel: akad, aki nemzetközi fejlesztési tanácsadóként érkezett, és azt hitte, Moszkva öt perc alatt nyugatosodik majd, hogy aztán maga süllyedjen bele a viszonyokba. Fiatal lányok tömkelege utazik a fővárosba, hogy egy-egy üzletember oldalán rájuk mosolyogjon a szerencse, de az öltönyösök is emlékezhetnek még a nélkülözésre, és most boldogan játsszák el, hogy ők élet és halál urai.
Korábbi maffiózók rendezkednek be a gengszerfilm-gyártásra, hiszen ők úgyis tudják, miként zajlik ez. Spin doctorok segítik a tévéseket, milyen üzeneteket sulykoljanak, ki legyen az ellenség, milyen képet fessenek épp az oligarchákról vagy Putyinról. Persze, róla mindig olyat: a stabilitás embere, aki rendet hozott a zűrzavaros évtizedek után. Nem ismerős? És Moszkvában prostituáltként dolgozó nők könnyebbülnek meg, mikor a vahhabiták által behálózott lánytestvérből mégsem lesz fekete özvegy. „Hál' istennek, imádja Moszkvát, már nem érdekli a dzsihád. Most már együtt dolgozunk, mindketten prostituáltak vagyunk. Dinara nagyon örült. Hál' istennek. Végre egy happy end."
Peter Pomerantsev: Semmi nem igaz, bármi lehetséges, Európa Könyvkiadó, 2019, 3999 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/05. számában jelent meg, 2020. január 31-én.
