Lassan három évtizede igyekszik (meg)emészteni a hazai közvélemény az úgynevezett háromperhármat. Ha írásban nem is, de a beszélt nyelvben önálló életre kelt a III/III-as ügyosztály rövidített elnevezése. Képzettársításunkban a besúgó, a spicli jelenik meg elsősorban; hogy kik „vették” a jelentéseket, illetve kik voltak azok a fejesek, akik kiértékelték őket, hogyan került a leszűrt tanulságok alapján született összefoglaló az MSZMP Politikai Bizottsága tagjainak, magának Kádár Jánosnak, a párt első titkárának (1985 és 1988 között főtitkárának) asztalára, azzal jóval kevesebbet foglalkozunk. (Mint azzal is: milyen erkölcsi különbségek lehetnek a jelentések tartalma alapján ügynök és ügynök között. Egyáltalán: ki tekinthető ügynöknek, milyen tényezők megléte alapján nyilváníthatjuk ki valakiről, hogy az állambiztonság titkos munkatársa vagy titkos megbízottja volt.)
A kérdésre ráült a sokszor napi hasznot remélő pártpolitika is: ügynöklisták, ügynökvádak és rágalmak hangzanak el rendre, miközben a kérdés tisztázását is megakadályozzák. Tisztánlátás abban sincs, milyen tanulságokat vont le a mindenkori NOIJ (napi operatív információs jelentés) tartalmából Kádár János, hogyan igyekezett saját politikájához szabni a BM és azon belül a titkosrendőrség munkáját, miben tért el az általa preferált napi gyakorlat a Rákosi-időben szokásoshoz képest. A kulcsszó valószínűleg a bomlasztás, ami egy BM-tankönyv definíciója szerint nem jelentett mást, mint „az állambiztonsági szervek nyílt és titkos eszközeivel egy ellenséges csoport szétverését, vagy mélyebb ellenséges tevékenység kialakulásának meggátlását”. Mert ahogy a párt első titkára is figyelmeztetett a BM országos értekezletén 1974-ben: az eredményességet nem az jelzi, ha minél többen ülnek börtönben, hanem az, ha „minél több embert sikerült visszatartani a törvények megszegésétől a megfelelő és jó munkával, megelőzéssel vagy akár büntetőeljárással is.”
Az ellenzékkel szemben sem célravezetőek feltétlenül az adminisztratív eszközök – mondta Gorbacsovnak –, „mivel nem kívánunk ingyenreklámot csinálni ezeknek az embereknek.” Több mint beszédes, kifejezetten megrendítő, ahogy az egyházbomlasztás taktikáját magyarázta beosztottjainak – ugyanebben a szellemben – az illetékes alosztály parancsnoka. Fel kell kutatni az ellentéteket, ha nincsenek, „teremtenünk kell annak érdekében, hogy a kategória erejét lekössük”, ezáltal gyengüljenek, a reakciós elemek háttérbe szoruljanak, „a haladó erők előtérbe kerüljenek, és végül […] a hívek kiábránduljanak”.
Tabajdi Gábor a kulcsszót címmé emelte legújabb, a III/III-as ügyosztály és Kádár János kapcsolatát feldolgozó, a kérdést új oldaláról, (amennyire az iratok alapján lehetséges) „kádári felülnézetből” is bemutató kötetében. Az egyházi és az ifjúsági elhárítás, a közterek védelme, a kulturális élet, az ellenzék felügyelete, a vezető pártkáderek otthoni nyugalmának biztosítása bőven adott – mai szemmel olykor feleslegesnek is tűnő – munkát az ügyosztály munkatársainak. A dokumentumok elemzése pedig nekünk újabb betekintési lehetőséget a pártállami rendszer működésének titkaiba.
Tabajdi Gábor: Bomlasztás. Kádár és a III/III. Jaffa Kiadó, 2019. 3499 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/15. számában jelent meg április 9-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/15. számban? Itt megnézheti!
