Van Végel László legutóbbi könyvében, mindjárt az elején egy jelenet, amely gyomorszájon vágja az olvasót. A szerző felidézi, 2015-ben hogyan ment el a falujába megkeresni az utcát, amelyben szülőháza állt. „Számtalanszor nekiveselkedtem, hogy megkeressem a szülőházam, úgy véltem, leginkább a szántóföldek előtti utolsó ház emlékeztetett rá” – írja Végel. A házból félmeztelen férfi lép ki olajfoltos nadrágban, és amikor rájön, hogy az író nem a szemközt lakó favágót keresi, gyanakodni kezd, majd kifejezetten ellenséges lesz. Csak nem villanyóra-leolvasó a jól öltözött idegen? Netán az adóhatóságtól jött? Miközben az utcát betöltik az ablakok mögött álló rádiókból áradó szerb turbófolk hangjai, Végel rezignáltan állapítja meg, hogy a vajdasági kertekhez hajdan szervesen hozzátartozó eperfákat mára fenyőfák váltották fel, ő pedig „betolakodó lett” saját szülőháza helyszínén.
A Temetetlen múltunk három gyökerét vesztett generáció életének krónikája. Olyan vajdasági magyaroké, akiket nem mindig hazaszeretetük tartott szülőföldjükön. A plebejus magyaroké, akiknek sem Trianon, sem a második világháború végén zajló szerb öldöklés idején nem állt módjukban elmenekülni. Kénytelen-kelletlen maradtak, és – mit tehettek volna – csendben alkalmazkodtak a fennálló rendhez.
Maga Végel is abba nőtt bele, hogy Jugoszlávia eszményi államalakulat, Tito marsall pedig minden jugoszláv apja, a tökéletes vezető. Miután feleszmélt, szembe kellett néznie azzal, hogy szülei és nagyszülei nemzedéke min ment keresztül. Ezt a szembenézést nem spórolja meg az olvasónak sem – és mivel Végel flottul tudósít még a legsúlyosabb dolgokról is, a Délvidékünk történetével való konfrontáció nekünk sem lesz kellemes.
Bár maga a történet csöppet sem mulatságos, és még véletlenül sem zárul happy enddel, Végel könyvére nem komorság, pláne nem pátosz jellemző. A szerző iróniája, remek meglátásai nemegyszer mosolyt is csalnak az arcunkra. Például amikor Todorral, a kommunizmusban helyét nem lelő, Szocialista Madonna-sorozatát újvidéki prostituáltak portréiból összeállító festővel folytatott beszélgetéseit idézi fel az 1950-es évek végéről. A tizenhét éves fiú ámulattal hallgatja a cinikus művész eszmefuttatásait.
Egyebek közt azt, amikor Todor a hivatásos örömlányok és az új rend elvtársnői közötti különbségeket boncolgatja. „A legtöbben azonban okosan választanak férjet, és hűséges családanyák lesznek – mondja a »szebbik életet« abbahagyó szajhákról –, példát vehetne róluk bármelyik kispolgári elvtársnő, aki időnként átengedi magát a párttitkárnak, csak úgy, egy kis elvtársi kaland vagy a karrier kedvéért, csakhogy a kommunisták nem tudnak szeretkezni, csak bagzani, ezt gyakorolták az erdőben.”
Végel László életregénye tanulságos történelemkönyv huszadik századunk abszurditásairól.
Végel László: Temetetlen múltunk. Noran Libro Kiadó, 2019. 3590 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/10. számában jelent meg március 6-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál! És hogy mit talál még a 2020/10. számban? Itt megnézheti!
