Michael Haneke osztrák rendező A fehér szalag című filmje az első világháború előestéjén játszódik. A régi világ utolsó perceiben, amikor az autoritás már kegyetlen szadizmussá aljasodott, az alávetettség keserű szájízében pedig ott rejtőztek a féktelen harag diadalmas szólamai. Ahogy az utolsó jelenetben a szolgáló közli a báróval, hogy kitört a háború, a kimerevített pillanat úgy működik, akár egy lencse, amely begyűjti a nap fényét, és perzselő sugarával elpusztítja, amire ráirányítják. Kitört a háború, és a pusztítás után nem maradt más, mint egy pusztasággá perzselt táj megszámlálhatatlan ártatlan áldozattal.
Elisabeth Åsbrink svéd író-újságíró 1947 című kötete különös feladatra vállalkozik, amikor ezt a felégetett világot igyekszik felmérni, és az ok-okozati láncon előre és hátra ugrálva egyszerre tér vissza a lencséhez, és halad előre egészen egy másikig, amely már nem csupán perzsel, de magától értetődő módon torzít is. Rajta keresztül a valóság egészében már alig felismerhető. Åsbrink ennek ellenére hisz benne, hogy az elmosódott formákhoz jól látható körvonalakat húzhat.
1947 az újrakezdés éve, a pusztítás kijelölte szabályokból egy új logika mentén megszilárduló törvényi rendszerbe való átmenet időszaka. Az állóháborúvá lassuló ideológiai harc közepette a világ lassan magához tér a rémálomból, amelyről csak az ébredés után derül ki, hogy valóság volt, minden korábbi tapasztalatnál valóságosabb.
Csakhogy – mondja Åsbrink – a múltat sosem hagyjuk magunk mögött, még akkor sem, ha, ahogy a szerző írja az epilógusban: „Az idő aszimmetrikus. A rend felől halad a rendetlenség felé, és képtelen visszafordulni. A földre eső és összetörő pohár nem lehet újra egész.” Mert bár visszafordulni képtelen, de „olyan pontot sem lehet találni, amely jobban »most«, mint bármely másik.” Ahogy Faulkner a kötet mottójául választott soraiban olvashatjuk: „A múlt sosem hal meg. Még csak el sem múlik.” A lencsék begyűjtik a nap fényét, és sosem engedik el, a pusztítás és a torzítás előre és hátra egyforma erővel hat.
Miközben egy lelkes jogász, Raphael Lemkin a náci háborús bűnösök elítélésén fáradozik, egy svéd milliomos mindent elkövet, hogy minél több gyilkost kicsempésszen Európából. És nincs egyedül, egy jól szervezett hálózat egyengeti az egykori mészárosok útját a dél-amerikai rezsimek ölelő karjáig. Miközben egy félárva kisfiú egy cionista táborban vár a kivándorlásra, a brit kormány mindent elkövet, hogy minél hamarabb megszabaduljon Palesztinából, vérben ázó csatatérré változtatva a Közel-Keletet. Akárcsak Indiát, ahol a személyes ambícióit a békés rendezés elé helyező királyi megbízott, Lord Mountbatten féktelen gőgjében képtelen megakadályozni, hogy a hinduk és a muszlimok legyilkolják egymást. – I fucked it up – összegzi végül tevékenységét a lord.
Miközben Simone de Beauvoir szerelmes lesz Amerikában, egy szigorú egyiptomi fiatalember a nők emancipációja, a demokrácia és a szexuális szabadosság felet érzett haragjában megalapítja a Muszlim Testvériséget.
A múlt sosem múlik el. Különösen a szerző számára nem, aki 1947 kimerevített pillanatába saját családja történetét sűríti. „Talán nem is az évet akarom összerakni. Hanem saját magamat. Nem az időt kell összefogni, hanem engem és a folyton növekvő, összetört szomorúságot. Az erőszakot, az erőszak felett érzett szégyent, a szégyen felett érzett szomorúságot.”
Elisabeth Åsbrink Magyarországról, magyar zsidó ősöktől származik. Nagyszüleit az a határtalan gyűlölet ragadta el, amely új hazája, Svédország számos prominens személyiségét motiválta a második világháború előtt és azt követően is. A fájdalom sosem múlhat el, mert az „örökös áramlás a rendből a rendetlenségbe (...) Vannak emlékek, látom őket a sötétben, az esőben. Ők a családom. Sötét a fényben.”
Elisabeth Åsbrink: 1947. Ford.: Dobosi Beáta. Park Kiadó, 2019. 3490 Ft
