A saját valóságomról írok, tehát külön semmiről. A kommunizmusról sem. Külön nem foglalkozom vele. Vagy jó, »foglalkozom ugyan vele, de inkább csak kényszerből: alapjában véve pedig mindenekelőtt gyerekes vagyok.« (Gombrowicz) Rom című kommunizmusügyi (nem szak-) könyvem ilyen gyerekesen Én-könyv. Az É, é, é, (é), n változatai” – mondja Kukorelly a Rom, a Szovjetónió története című esszéregényéről, ami a második, bővített kiadásban már Rom, a kommonizmus története címmel jelent meg. A TündérVölgy című nagyregénnyel együtt szép ív rajzolható egészen a most megjelent Cé Cé Cé Pé, avagy lassúdad haladás a kommunizmus felé című új regényig.
Most kilenc fejezetnyi történetet kapunk, a fejezetcímek 1940-től 1980-ig sorakoznak, de úgy, hogy bizonyos évszámok többször is szerepelnek. Nyilván épp azok a korszakok, ahol a szöveg főszereplője, ez a (K)-val jelölt, a leginkább otthon van. És rengeteg mottó és még több mitológiai történet tagolja a történetet, ezek hol rímelnek, hol alapozzák vagy betetőzik a primer szöveget.
Majdnem mindig ugyanazok a történetek: ahogy fentebb olvasható, Kukorelly bevallottan az „én-t” írja. Ahogy mindenki más is, mert mi más is lehetne írói program, ha nem az identitás kutatása, benne a meghatározó, alakító-formáló történetek felismerése és artikulálása. Ez így nagy irodalomtörténeti közhely, miközben a lényeg nyilvánvalóan a megformálásban van. És abban, hogy melyik író mibe és hogyan akad bele. Kukorelly családtörténete izgalmas, mély, és benne van a huszadik századi Magyarország.
Kukorelly Endre: Tessék lelkesedni! | Magyar HangEgyébként is nehéz volna a „CéCéCéPé”-t máshogy olvasni, mert a főhőst (K)-nak hívják, róla beszél (egyes szám harmadik személyben) az elbeszélő. Mindent tud róla, természetesen azt is, hogy (K) mit tud és mit nem tud. (Miközben az elbeszélést – hol támogatva, hol magyarázva, hol megakasztva – dőlttel szedetten, elkülönítetten kommentálja a szerző.) A visszatérő motívumokról, az éles, de szépen lassan elmosódó (vagy tréfába oldódó) határokról ír Kukorelly az urak és a prolik között, de sosem cinikusan, vagy szenvtelenül.
Az osztály (és az akkori élettől is) eléggé idegen családi környezet, az ’56-os majdnem disszidálás, a különbségek a gyerekek között, a felnövés terhei, a katonaság, a lányok, a futball: mind-mind ismerős Kukorelly-kellékek. Pontos látleletek a politikai berendezkedésről, a város, Budapest életéről, az utcákról-terekről, és leginkább a benne élők mindennapjairól egy tulajdonképpen sehová sem tartó politikai folyamatban a soha meg nem valósuló szocializmusban.
A témája persze ennek a szövegnek is a szabadság, akár hiányként, akár megfogalmazhatatlanként szerepel. „Háromezer hold, az ezerhétszázhuszonhat és fél hektár. Versenylovak, likőrgyár, pomázi villa. »Az összes Wagner-opera, 33-as lemezeken«, teszi hozzá kissé gúnyosan az anyja. Amit »ausgetippelt egy jóképű orosz tiszt vitetett el« a pincéjükből a tisztiszolgájával ostrom alatt. Snájdig és ausgetippelt, ezek (K) anyjának a szavai.” Ez a Kukorelly-próza, mint a teljes regény, tele van eredeti Kukorelly-versekkel, tördelés sem kell hozzá. Rajzok a korról, pontos leírások a miliőről. Egy film forgatásakor azonnal használhatók lennének a párbeszédek, annyira élesek, valódiak.
Kukorelly hangja ráadásul ezekben a leginkább köznyelvi tónusokban erős igazán, úgy poétikus, hogy elsőre tisztán hétköznapinak érződik. (Minden kötete ilyen, legyen szó naplóról, esszékről, versről, vagy publicisztikáról. Kukorelly teremti és bírja a nyelvet, nem új felfedezés ez, mégis fontos újra és újra szóvá tenni.) Csak két mondat: „Szívek dobognak a troliban. Esik, kopog a tető, szálldos a pára, nyikorog a troli, dobognak a szívek. (K) a peronon áll, látja a megállóban azt a lányt, akit múlt alkalommal hazakísért tánciskola után, valaki mással kézen fogva.” „Éjszaka az orrod előtt bukkan fel bármi, közel hozza, de amíg, szinte beleütközve, nem pillantod meg, okkal érzed végtelenül távolinak. A kettes őrségben éjjel a sűrű fák közt a telihold fénye sem jön át, semmit nem látsz, nyugodtan behunyhatod a szemed. (K) nem hunyta be a szemét. Becsukod a szemed, és várod, hogy valami neked ütődjön.”
Valami azonban nagyot változott a már említett hasonló tematikájú, az én körül forgó, de történelmi szituációkban vázolt Kukorelly-szövegekhez képest. A Cé Cé Cé Pé-ben a jól ismert szereplők mellett (például, hogy most is nagy kezdőbetűvel jelölt lányok sorakoznak, a főhőst melléjük illeszti rangban is a szerző azzal, hogy neki is egy ilyen nagy kezdőbetű a neve) van két állandó visszatérő: az egyik egy volt osztálytárs, Pásztor (mindig hangsúlyozva, hogy volt beceneve: Pásztuh), a másik pedig a halál.
És ez a kettő folyton ott kísért, bujkál a szövegben. Pásztor a kellemetlen, a proli, a kibukott, akit kibuktattak, és aki barátkozna, de (K) nem kedveli. (K) nem szereti Pasztuht, mégis, mégis, mintha lelkifurdalása volna, főszereplőként szerepelteti. A kötet címe is Pasztuh története, (K) osztálytársaként egy orosz órán hiába mondja neki a tanárnő, hogy a „cccp”-t „szszszr”-nek kell olvasni, a valóságnak az ő szintjén csak három „c” és egy „p” van. Szép metaforája ez a (soha)meg(nem)valósult magyar szocializmusnak.
Pasztuh meghalt, mindenki meghal, ez refrénként visszatérő mondat, egy-egy rövid vagy hosszú epizód végén ott a konklúzió: meghalt. Mint a bibliában a Királyok könyvében, ahol egy-egy uralkodó dolgai vannak röviden-hosszan megírva, majd a zárlat: meghalt (megtért pihenni őseihez).
Korszakok váltják egymást, kifejezések lesznek divatosak és mennek ki a divatból, családok vándorolnak időn, helyeken keresztül, egy, ami állandó: a halál és mindaz, amit így vagy úgy szembehelyez vele az ember. „Kukorelly Endre magyar író, költő. 1951-ben született. Még nem halt meg. De meg fog” – a kiváló irodalomtudós, Farkas Zsolt kezdi ezzel a mondattal Kukorellyről szóló monográfiáját. Ki hinné, de a Kukorelly-életműbe most érkezett meg igazán a halál, akit (K) a maga módján kinevet: ellene él, ellene ír. Írni pedig, nem is beszélve az olvasásról: élet.
Kukorelly Endre: Cé Cé Cé Pé, avagy lassúdad haladás a kommunizmus felé. Kalligram, 2019. 3500 Ft
