Megszokhattuk, hogy annak, amit Sólyom László mond, súlya van. Most már a szó szoros értelmében: Documenta főcímmel három vaskos kötetben jelent meg a volt köztársasági elnök munkássága. Külön rendezve a közéleti írásokat, illetve a polgári és az alkotmányjoggal foglalkozókat. A szerző kőtáblákként hivatkozik a kötetekre, és azt írja, ezekben „végérvényesen lezárt jogászi-közéleti pályája dokumentumait” találjuk.
Olyan írásokat, nyilatkozatokat tehát, amelyek az elmúlt évtizedekben, Sólyom pályájának különböző szakaszaiban születtek. A bánáti bazsarózsáétól a láthatatlan alkotmány védelméig terjed a pályaív, kritikusait pedig éppúgy megtaláljuk az Alkotmánybíróság és a Magyar Köztársaság egykori elnökének, ahogy tisztelői is szép számmal akadnak. Ez viszont így is van rendjén, és csak örülhetnénk neki, ha megint olyan elnökünk lenne, aki gondolataival képes valódi vitát provokálni.
Sólyom esetében egyértelmű volt, mennyire autonóm, saját álláspontjához ragaszkodó politikus, aki a megmondóemberi okoskodás helyett mindig is a konkrét cselekvést részesítette előnyben. Így tett, amikor fellépett a bős–nagymarosi vízlépcső megépítése ellen még a nyolcvanas években, aztán Ab-elnökként is, amikor a Bokros-csomagot értékelték, köztársasági elnökként pedig ugyancsak kimondta, amikor kellett, hogy a morális válság nem tartható.
Nem menekült olcsó semmitmondás mögé, nem tett úgy, mintha a tekintély abból fakadna, hogy nem mond semmi konkrétat. De még úgy sem, mintha a komoly jogászi elkötelezettségből fakadóan már csak a szakzsargon nyelvén tudna megszólalni. Amikor kellett és kell, a nyilvánosság előtt vállalta, mit gondol Horn Gyula kitüntetéséről, Gyurcsány Ferenc pozícióban maradásáról, ahogy később is az országot ért felületes kritikákról, majd az orbáni alkotmányozási lázról, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének tarthatatlanságairól is.
El tudnánk képzelni bármelyik utóbbi elnöktől például ilyen stílusú nyilatkozatot, mint ez a lentebbi, egy 2011-es, origós Sólyom-interjúból való? „A magánnyugdíjpénztárak visszaállamosítása gazdasági kényszer volt. Már az előző kormány idején is voltak lassú lépések ebbe az irányba, és elnökségem vicces perceiben magam elé képzeltem, ahogy Bajnai azért imádkozik, hogy ne kelljen ezt meglépnie.”
Persze, mindenki megkapja ebben a három vaskos kötetben, amit Sólyomban szeret: ki a pikírtebb megjegyzéseket, más a nagyon is alapos alkotmányjogi szövegeket, lánglelkű környezetvédelmi szónoklatokat vagy személyesebb hangvételű megemlékezéseket.
Kőtáblákról volt szó, de ez félrevezető is lehet: tekintélyes, nagy tudásanyagot megmozgató iratok, anyagok találhatók a kötetekben, de ezek nem önmagukban megmásíthatatlan ítéletek, még a funkciójuk szerint így működő alkotmánybírósági határozatok sem. A volt elnök ugyanis nem kinyilatkoztat, maga szabva meg a helyes irányt, hanem az írott joganyaghoz és íratlan jogértelmezési kultúránkhoz igazodva fogalmazza meg álláspontját. Amivel persze kiválthatja azok haragját, akik nem hisznek az ilyesmiben, sokkal inkább abban: kijelölik, minek kell történnie, a cél elérése pedig szentesít minden eszközt. „A stílus maga a rendszer”, szokta mondani ezzel is összefüggésben Sólyom.
A NER kiépülése idején is többször egyértelművé tette, létezett volna jogállami módszer is arra, amit mindig erőből, máshogy kívántak megoldani a döntés-hozók. Ezt ahhoz lehetne hasonlítani, mikor valaki a labirintusba belépve megállapítja, hol kell lennie a kijáratnak, majd nyílegyenesen keresztülcsörtet addig, letarolva maga körül mindent. A sólyomi állítás ezzel szemben, hogy végig lehetne járni az utat: bár egy kicsit hosszadalmasabb, kevésbé akciódús, de végül eljuthatunk ugyanoda. És akkor még az a szép zöldfelület is megmarad.
Sólyom László: Documenta (I. Polgári jog; II. Alkotmányjog, III. Közélet), HVG-ORAC, 2019, 30 000 Ft
