Farkas Attila Márton (FAM) nem hétköznapi figura. Egyiptológusként és kulturális antropológusként ismert, de szívesen hozzászól közéleti vagy épp bármilyen kulturális kérdéshez. Korábban a lapcikkeit is sommásan csak úgy írta alá: a szerző bölcsész. Most pedig buddhista esszégyűjteményt adott ki, ami megint újabb terület, de a szerző régi ismerői nem lepődhetnek meg ezen. FAM eddig is jó viszonyt ápolt például a vallásfilozófiával, hallhattuk már erről őt a nyilvánosságban.
A Céljainkon túl című kötet a buddhizmus egyik alapgondolatát járja körül. E szerint ha az ember nagyon igyekszik valamit elérni, akkor fog a legkevésbé sikerülni neki. Ha erőnek erejével küzd, ha ragaszkodik valamihez, ha kínozza magát, hogy eszébe jusson valami – nem fog boldogulni. El kell inkább engedni a dolgokat, és észrevenni, hogy így sokkal jobban járhatunk, szól az évezredes bölcselet. A szerző minderről kifejezetten közérthető, hétköznapi nyelven ír, tanító helyett inkább érezzük őt egy megvilágosodott kocsmai beszélgetőpartnernek. Ami szintén nem szokatlan, elvégre a szerzőnek hosszú évek óta van Puzsér Róberttel közösen egy kocsmai estje.
A szerző irodalmi példákat hoz, Hamvas Bélával, Örkény Istvánnal vagy épp Philip K. Dickkel érvel, de szóba kerül egy feladatban Christopher Nolan filmje, a Memento is. Merthogy az egyes fejezeteket kérdések és feladatok zárják, tankönyvszerűvé téve és még inkább utángondolkodásra sarkallva az olvasót. Ötletes megoldás, ami jól összefoglalja egyben az előtte írottakat.
Az említettek mellett előkerülnek óegyiptomi mágikus mesék és persze buddhista tanítások is bőven. Körbejárva minden oldalról a tudatos akarás, eleve a tudatosság kérdését, mindig arra jutva, hogy a dolgok eleresztésük által érhetőek el. Mint például itt: „Szinte senki sem szokta felmérni vagy tudatosítani, hogy mielőtt elérte volna, amit akart, volt-e legalább egy olyan pillanata, amikor lemondott a céljáról. Egy pillanatra se merült fel benne a kétely, hogy úgyse sikerül? Vajon mindvégig folyamatos volt a szántszándék vagy az optimizmus?” Felvethető ugyanakkor az is, hogy lehet-e ettől még kifejezetten jelentős értékük, értelmük ezeknek a vágyaknak. Nem tarthatják épp a lelket valakiben akkor is, ha soha nem éri el azokat? Az irracionalitást nem érdemes lebecsülni, az emberi élet egyik fontos összetevője, amit persze mindig kiküszöbölendő rendszerhibának gondolunk, pedig nélküle nem tudnánk meglenni.
Később a szubjektív időtudatot elemzi a szerző, megállapítva például, hogy a folyamatos célkijelöléssel rövidítjük is a belső időt. Azáltal, hogy újra és újra egy jövőbeli eseményre vetjük tekintetünket, magunk felelünk azért, amit máskor riadtan veszünk észre – elszaladnak a pillanatok. Ez persze fájóan ismerős lehet számunkra, elég csak a közéleti eseményekre pillantanunk. Van abban valami abszurd, hogy ahogy lezárul egy választás, már a négy évvel későbbi történések lázában égünk, lóugrásokban keresztülvágtatva saját életünkön. De hát ott van tényleg minden tervezés: amikor egy éve egy esküvőre készülünk, amikor decembertől a nyári fesztivált vagy utazást várjuk, amikor hétfő reggel úgy indulunk, lenne már péntek este. A szerző nagyszerűen mutat rá, hogy a folyamatosan a jövőben való tartózkodással attól fosztjuk meg magunkat, amit később olyannyira fogunk hiányolni.
Farkas Attila Márton: Céljainkon túl. A Tan Kapuja Buddhista Egyház, 2020. 3500 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/38. számában jelent meg szeptember 18-án.
