Ezt az albumot a szobánkban raktuk össze, abban a házban, ahol felnőttünk. Ha ezt meg tudtuk csinálni, akkor minden lehetséges – lelkendezett a januári Grammy-díj-átadót követően egy neonzöld-fekete szerelésbe öltözött, neonzöld és fekete színűre festett hajú kamasz lány. A tizennyolcadik életévét pár hónappal a gála előtt betöltő, borongós, itt-ott elektronikával megbolondított dalaiban szorongásról, szívfájdalomról és megfelelési kényszerről éneklő Billie Eilish O’Connell a legfiatalabb Grammy-győztes lett, ráadásul a négy legfontosabb kategóriában (a legjobb új előadó, az év felvétele, az év dala és az év albuma) érdemelte ki a zeneipar legnagyobb presztízsű elismerését. Ekkor már tudni lehetett, hogy – Nancy Sinatra, Paul McCartney, Madonna és Tina Turner után – ő énekelheti a legújabb James Bond-mozi főcímdalát. A járványhelyzet miatt a film premierjét novemberre halasztották ugyan, a február 14-én publikált No Time to Die című Billie Eilish-számot azonban már közel kétszázmilliószor hallgatták meg az énekesnő Spotify-csatornáján. A tinédzserikon tizenöt éves korában jelentette meg a számára nemzetközi elismerést hozó Bellyache című slágert, és még akkor is jócskán kiskorú volt, amikor felkerült a világ legbefolyásosabb harminc alatti fiataljait felsoroló, a Forbes magazin által összeállított listára. Az utóbbi négy évben bárhol lépett fel, a koncertjeire minden jegy elkelt, az elmúlt hónapokban pedig két kötet is napvilágot látott róla magyarul – a Kossuth és a Móra Kiadó gondozásában –, itt az ideje tehát, hogy megtudjuk, ki is az a Billie Eilish.
Az említett, 2019 márciusában megjelent nagylemez, a When We All Fall Asleep, Where Do We Go? munkálatai tényleg a szülői házban zajlottak. Los Angeles Highland Park nevű negyede manapság nem számít már rossz környéknek, az énekesnő visszaemlékezése szerint viszont kiskorában nem volt ritka, hogy fegyverek ropogtak arrafelé. Ez is közrejátszhatott abban, hogy a Jóbarátok vagy Az elnök emberei epizódjaiban kisebb szerepeket alakító, a színészet mellett zenével is foglalkozó szülők úgy döntöttek: ahelyett, hogy iskolába adnák Billie-t, maguk felügyelik lányuk tanulmányait.
„Soha nem gondoltam arra, hogy »talán zenével kellene foglalkoznom«, mert mindig is ezt csináltam” – nyilatkozta Billie Eilish, aki már nyolcévesen egy kaliforniai gyerekkórusban énekelt. Gitározni és zongorán játszani You Tube-videókból tanult, mindezek mellett lovastornázott és táncolt is. Az énekesi karrierjét különös módon épp ez utóbbinak köszönheti. Tizenhárom éves volt, amikor az otthonukban magánstúdiót berendező bátyja, Finneas megmutatta neki az Ocean eyes című szerelmes dalt, amelyet eredetileg a saját bandájának írt. Mindketten alkalmasnak vélték arra, hogy Billie erre táncolja a következő koreográfiát. Hogy meghallgathassa a tánctanára is, a lány által felénekelt számot a SoundCloud nevű zenemegosztó oldalon tették közzé. Csakhogy másokhoz is eljutott a dal: a megjelenés másnapján zeneipari szereplők tucatjainak ajánlatai árasztották el az O’Connell testvérek postafiókját. Ez öt évvel ezelőtt történt. Az Ocean eyest azóta közel 600 milliószor hallgatták meg a Spotifyon, a hozzá készült klip pedig 275 millió You Tube-megtekintésnél tart. Elképesztően sikeres. És bár a produkció arca Billie lett, a dalok hangzásáért azóta is az a Finneas felel, akinek az ajtaja fölött a „tízezer óra” felirat olvasható. Szerinte ennyit kell foglalkozni valamivel, hogy a végeredmény világszínvonalú legyen.
„A világ szar, híresnek lenni meg szívás” – szögezte le egy alkalommal Billie Eilish, máskor meg azt jelentette ki, hogy sosem vágyott másra, mint hogy egy hatalmas színpadon énekeljen az őt éltető tömeg előtt. Az élénk színű, bő, megszabdalt ruhákat és csillogó láncokat is szívesen viselő popsztár persze nem csak a színpadról szól a rajongóihoz. Időnként a szavazati korhatár lejjebb szállítása mellett kampányol (ő maga ősszel voksolhat először), a karantén idején pedig az édesapjával közösen készített rádióműsorokkal jelentkezett. Mint mondja, sikerei dacára gyakran borongós a hangulata, ha viszont tüntetni látja a kortársait, akkor felhőtlenül boldog. A hatvanöt millió felhasználó által követett Instagram-profiljának legfrissebb bejegyzései a Black Lives Matter-mozgalommal való rokonszenvéről tesznek tanúbizonyságot, ugyanitt korábban a klimatikus változások veszélyeire hívta fel a figyelmet.
A XXI. században nem létezhet popcsillag társadalmi felelősségvállalás nélkül, de nem lehet egyedülálló jelenségnek tekinteni a sztárok szókimondóvá és hétköznapivá fazonírozásáért tett fáradozásokat sem. Láttuk már itt-ott, hogy az egykedvű az új cuki, a takonyzöld az új babarózsaszín, a problémás pedig az új megkönnyebbült. Akkor mégis mi az, amit ez a turkálós rövidnadrágot vastag Gucci nyakékkel viselő, horgászkalap alá aranycsillámot sminkelő, egyszer Louis Vuittonba bújt Pokémonként, máskor lehorzsolt térdű, kapucnis rapperként színpadra álló tizenéves ennyire eltalált?
„Billie kifejez valamit a mindenütt érzékelhető elszigeteltségből, a mindennapi nehézségek és a globális problémák miatt érzett szorongásból meg abból, ahogy ezek a világlátásunkat befolyásolják” – fejti ki az új-zélandi producer és lemezlovas, Zane Lowe. Azzal pedig – tehetjük hozzá –, hogy a Tourette-szindrómájáról vagy éppen a depressziójáról is bátran beszél a kamerák előtt, hogy a vele készült interjúkban esendőnek mutatkozik, csupán látszólag szegi meg a nemzetközi poppiac szabályait. Arról lehet inkább szó, hogy felismerte: olyan időket élünk, amikor a saját stílusához szabhatók a „menőség” aktuális kritériumai.
A slágerlistákat bizarr, elsuttogott himnuszokkal meghódító Billie a Bad guy című, csaknem egymilliárd alkalommal lejátszott videója fináléjában egy félmeztelen, fekvőtámaszozó férfi hátán énekel. A Xannyhez készült klipben cigarettákat nyomnak el az arcán, a Bury a friend videójában tucatnyi injekciós tűt szúrnak a hátába, a Bellyache apokaliptikus musical nyitójelenetére hasonlító kisfilmjében pedig sárga esőkabátot visel, pénzzel teli szemeteszsákokat húz maga után a végtelen sztrádán, időnként táncra perdül, és arról énekel, hogy a barátai holttestét a csomagtartójába rejtette el.
A szereplíraszerű, meghökkentő dalszövegek, a formák és színek egymásra hatására épülő, zömmel egyetlen snittből álló, egyszerű, mégis mellbevágó videoklipek, az elsőre hányavetinek tűnő, olykor egymásnak ellentmondó, óvatosan trágár nyilatkozatok és a két, de inkább három számmal nagyobb, rikító ruhák egyaránt a Billie Eilish-imázs fontos elemei. Ahogy a klipekben és a koncerteken is visszatérő rángásszerű, rövid és fura táncbetétek is. Az énekesnő által megteremtett flegma-felelősségvállaló, szenvtelen-rémálmokkal viaskodó karakter azonban korántsem lenne ennyire sikeres, ha Billie nem igyekezne a közösségi csatornáin a lehető legközvetlenebb módon szólni a rajongóihoz, akiket ráadásul rendszerint a családtagjainak nevez.
A dalaiban bujkáló nyugtalanság, a szégyenlősen eldünnyögött refrének, a túl bő ruhák és a család folyton emlegetett szeretete mind azt erősítik, hogy ő, a sztár mennyi mindenben hasonlít követőihez. Hogy voltaképpen egy közülük. Bár az énekesnő számos alkalommal kiemeli, hogy milyen sokat köszönhet a megengedő légkörnek, amely születése óta körülveszi, Billie Eilish a sérülékenységről, valamint a kamaszkori depresszióról és a testképzavaráról sem hallgat. Hatásának és népszerűségének éppen az lehet tán a kulcsa, hogy a megpróbáltatásokról nemcsak őszintén beszél, hanem a saját példájával megoldást is kínál: higgy abban, amit szeretsz, és ne add fel, hisz te is meg tudod csinálni! Még ha ez nem is azt jelenti, hogy egy szép napon a Billie Eilish-rajongóknak is lemezszerződések árasztják majd el a postafiókjait (ha használnak még ilyesmit egyáltalán), a felforgató módon tálalt, pozitív üzenet mégis milliók példaképévé teszi a Highland Parkban felnőtt, többszörös Grammy-díjas, félénk és vagány kamasz lányt.
