Volt a rendszerváltás előtt egy folyóirat, Új Látóhatár névre hallgatott. Magától értetődő módon a Látóhatárból nőtt ki, ami az ötvenes évek elejétől egészen a hetvenesekig jelent meg. Közben viszont kapott egy „versenytársat” is, az Új Látóhatár ugyanis 1958 végén megjelentette első számát. Azt gondolhatnánk persze, hogy az ötvenes évek végén a politikai ellentétek vezethetnek hasonló szakításhoz, de az igazság az, hogy jóval inkább játszottak szerepet pénzügyi gondok vagy akár a népi irodalomhoz fűződő érzelmek.
Itt kell megjegyezni, hogy a mindkét lap élén úttörő szerepet játszó, és így az emigráns magyar irodalomért az egyik legtöbbet tevő Borbándi Gyula fiatalkorától a népiek elkötelezettje volt. Elsőként Szabó Dezsőtől Az elsodort falu nyűgözte le, huszonévesként pedig ki nem hagyott volna egy Németh László-előadást sem. Később nagy ívű monográfiákat írt a népi mozgalomról, a kommunista magyar állam által megbélyegzett írókról, költőkről.
Petrik Béla róla szóló friss monográfiája ugyanígy hiánypótló munka, ha (szükségszerűen) elfogult is. Borbándinak köszönhetően Petrik ott lehetett az Új Látóhatár nyolcvanas évek végi, utolsó számában, és azóta is sokat köszönhetett a 2014-ben elhunyt irodalmárnak. Petriket is a népiek érdeklik, de nem hagyja figyelmen kívül az ide sorolt egyes szerzőkkel szemben – adott esetben jogosan – megfogalmazott vádakat.
Vegyük csak Erdélyi József nyílt antiszemitizmusát, elkötelezett nácizmusát. Ennek kapcsán Petrik idézi Bibó István levelét, amelyben arról írt, hogy a népiek közül kizárólag Erdélyire tekint olyanként, aki látványosan „dezertált”, és átsorolt a hitlerista táborba. Neki pedig „ezt a lépését a népiek egyértelműen árulásnak tekintették. Ugyanakkor azt is rögzítette, hogy a népi mozgalom vezető tagjainak a zsidókérdésben elfoglalt árnyalt, sajátos álláspontja, »egyik esetben sem volt antihumánus, de csaknem minden esetben eltért mind az életbe vágóan érintett zsidóság, mind egy filoszemita humanizmus általános elvárásaitól«”. Fontos beszélni erről is, a népiekkel kapcsolatos, nyilvánvalóan felháborító XX. századi boszorkányüldözés mellett.
De ott tartottunk, hogy különböző okok miatt szakadt a Látóhatár szerkesztősége. Az új folyóirat így kissé meg is könnyebbült, nyíltabban vállalva a népi ügy képviseletét, míg a réginél maradtak olyanok, mint Fenyő Miksa, Faludy György vagy Tűz Tamás. Aztán az ÚL fokozatosan vállalta a teljes magyar emigráció, sőt anyaországi magyarok bemutatását is, ami miatt persze árulózták is Borbándit, a népi jelleg elhagyásával vádolva őt – igaztalanul. Felvetette ezt Kovács Imre mellett Gombos Gyula is, utóbbinak pedig Borbándi azt írta: „Valahogyan úgy képzeltük el, hogy a Választ tekintjük mintaképnek, amelyben az elvi jelentőségű írások a népiek tollából jelentek meg, azok adták meg jellegét, de egyébként nyitott volt, vagyis minden irányzatú jó írásnak helyet adott.”
Emiatt is válhatott aztán olyan fontossá az Új Látóhatár, és emiatt is elkeserítő, hogy olyan kevesen vannak ma, akik ismernék ezt a lapot. Ahol még szakítani is olyan fergeteges stílusban tudtak, mint Borbándiék. Az ötvenes évek végén így búcsúzva Vámos Imrétől: „Kedves Barátunk, értesítünk, hogy Veled a mai naptól kezdve mindennemű együttműködést megszakítunk. Ötévi munkánk romjain, számolva azzal az örömmel is, amelyet ez a lépésünk irodalmi és politikai ellenfeleink körében támasztani fog, kénytelenek vagyunk megszüntetni azt a sajnálatos módon általunk teremtett látszatot, mintha író lennél, és a Látóhatárt Te szerkesztetted volna.” Lám, ha jól akarunk szórakozni, a népi irodalom nagy monográfusáról szóló művet kell felütnünk.
Petrik Béla: Borbándi Gyula. MMA Kiadó, 2020. 4200 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/42. számában jelent meg október 16-án.
