Úgy veszekednek, hogy nem veszekednek

Úgy veszekednek, hogy nem veszekednek

Harag Anita: Évszakhoz képest hűvösebb (Fotó: Magvető Facebook oldala)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Ahhoz képest, hogy ez az első kötete az idén 32 éves Harag Anitának, írásai meglehetősen érett látásmódról tanúskodnak. Tizenhárom novellát kapunk, a legrövidebb hat-oldalas, a leghosszabb tizenhat. Nem nagy terjedelmi különbségek ezek, ahhoz viszont elegendőek, hogy érezzük, nem beszéli-e túl egyiket, vagy marad-e hiányérzetünk a másik után. Szerencsére ilyesmiről nincs szó, a szerző nagyon ügyesen sűrít és bont ki mindenhol. Megragadva az egész gyerekkort egy elkapott pillanatban, vagy épp hosszasan kifejtve egy délutáni sétát, tökéletesen átélhetővé téve a szereplők közti, többnyire (el)hallgatásokra épülő viszonyt.

Harag Anita novelláinak nagy erénye, hogy még a felfokozott pillanatokat, a nagy összezördüléseket is képes kellő távolságtartással, csendes megfigyelőként közvetíteni. Mint a Huszonöt méterben is olvassuk a szülőkről: „úgy veszekednek, hogy nem veszekednek”. Mi pedig nemcsak itt, de több más szövegben is a gyerek nézőpontjából látjuk a dolgokat, tehát mintha a jótékony nappaliajtó mindig elválasztana minket az indulatosabb pillanatoktól. De nemcsak azoktól, hanem általában is a többi családtagtól, a már csak emlékeinkben élő apától vagy friss szerelmünktől.

Legyen szó énelbeszélésről vagy egyes szám harmadik személyű történetmesélésről, a novella hőse rendre magában rágódik, visszaemlékezik vagy csak némán bosszankodik. Tudja rég, kitől mire számíthat, és annak megfelelően viszonyul hozzájuk, kerülve a felesleges köröket. Emiatt is érezzük sokszor olyan szenvtelennek ezeket az írásokat. Mintha a családtagok már rég beárazták volna a másikat, épp olyan leosztott szerepek vannak, ahogy mindenkinek megvan a maga helye az ebédlőasztalnál vagy a szobában ülve. A határokat pedig a halál után még inkább őrizné az ember: „Két hete műanyag tányérokat hoztunk, ne kelljen István repedezett porcelánjait használni. Nem akarok azokból a tányérokból enni, azokból a poharakból inni, amikből ő evett és ivott.” A Székesfehérvártól nyugatra című novella elbeszélője éppúgy Istvánnak nevezi az apját, ahogy az Ásványvízé Magdának a nagyanyját. Utóbbi esetben ott munkál a konkrét ellenszenv, előbbiben „csak” a le-mondó idegenség, mégis ugyanúgy áthidal-hatatlannak érezzük a szakadékokat.

Mint a nyelvi különbséget a Magyarul című szövegben, ahol a külföldről érkezett lány marad magára a munkahelyen, szemben a magyar kollégáival. És végül ebédelni is inkább később megy a konyhába, ne kelljen kínosan éreznie magát, vajon nem épp őt beszélik-e ki, amikor angolról épp magyarra váltanak. „Ha ő is ott lenne, először senki nem emlékezne, hogy mondják angolul a gyomorrontást. Keresnék a szavakat, magyarul kérdeznék egymástól, hogy van angolul, ő tudná, miről van szó, elárulná.” Lenyűgöző, ahogy egy-egy ilyen apró részletből összeáll az egész, és egyszerre érezzük a szereplő magányát, mégis a többiek közösségét, összetartását ugyanúgy. Ígéretes nyitány ez a kötet, érdemes lesz figyelni Harag Anita írásaira a továbbiakban is.

Harag Anita: Évszakhoz képest hűvösebb Magvető, 2019. 2999 Ft

Ennek a cikknek a nyomatott változata a Magyar Hang 2020/34. számában jelenik meg, augusztus 21-én.

Címkék: Harag Anita