A (fiatal) női irodalom olvasásakor szokás kitérni rá, hogy az új században a férfiak legalább olyan bizonytalanok lehetnek azt illetően, mit is várnak tőlük. Hogyan legyenek egyszerre magabiztosak és érzékenyek, feministák és előzékenyek, erőt sugárzók, de nem erőszakosan törtetők? A kőkemény versenyszellem belefér még? A küzdés, hogy kitűnjünk, és mi legyünk a legjobbak? Hogy nevet szerezzünk, pénzt és státuszt, elismerést váltva ki a másik nem képviselői közt?
Ha akarjuk, ha nem, ez bennünk van – mutatják Purosz Leonidasz legutóbbi kötetének versei. Szégyenlős beismerésvágy találkozik itt büszke helyköveteléssel, férfias nagyotmondással, mindez mégsem bántóan ellentmondásossá, inkább szerethetően esendővé teszi az összképet.
Péntek Imre fiatalkori versei ugranak be, azok magabiztosságával és öniróniájával: „nyájas íróasztalok sem társalogtak miattam, / jeles személyiség sem jött hozzám hívatlan, / a fönti rokonok sem intézték dolgomat, / nem nyílt nekem soha sem mellék, sem pótrovat; / joggal tölthet el a csökönyös büszkeség: / saját erőmből váltam senkivé.” Mindez Purosznál így néz ki: „Rég tapasztalt izgalom vesz erőt rajtam: / átlátszó, tiszta vágyom lenni, / nem hagyni semmilyen nyomot. / Akik nyíltan búcsút vettek, / végül mind köztünk maradtak. / Színpadra állok. / Az eltűnés valódi gesztusa / a teljes érdektelenség.”
Vagy Pénteknél: „Egyre kevesebbet kaphatok, / s egyre többet kívánok. / Már nem érem be simogatásokkal, / az odaadás és becézés mozdulataival, / akit kiszemelek, / az egész testével cirógasson, / találjon ki olyan gyöngédséget, / amilyen nincs is”. És megint az Egy férfi sosem hagyja félbe szerzőjénél: „Egy házibuli végén könyörögtem neked: / csak akkor szeress, ha zseninek tartasz.”
Egyszerre látni, hogy a színpad sokszor csak illúzió, a küzdés a figyelemmorzsákért pedig parodisztikus, mégis egy duplacsavarral, de vállalni a megmérettetést: úgy tűnik, az évtizedekkel ezelőtti minták ma is élnek. Persze, a ’96-os születésű költőnél még keresetlenebb őszinteséggel, önmegalázóbb szókimondással találkozunk. Mégis valahogy akként, ahogy a XX. század második felében eszmélő értelmiségi férfi is felismerhette önnön határait, és ennek ellenére csillapíthatatlannak tűnő küzdésvágyát.
A látszólagos őszinteség mellett viszont kicsit hiányzik az a fajta humor, amellyel Péntek visszarángatott a hétköznapok szöszmötöléseihez. Hiába mondja ki Purosz Leonidasz, hogy szerepet játszik, a folyamatos pózban maradás fárasztja az olvasót. Nem kell még akkor is a generációk harcán morfondírozni, miközben az ember leolvasztja a hűtőt, és jó néha csak simán a villamos után, nem pedig a mindent eldöntő fellépésre rohanni. Igaz, a költő nem tagadja, hogy amit látunk, sokszor csak éretlen magamutogatás, szenvelgés és sebnyalogatás. De attól még, hogy bevallunk valamit, nem tesszük rögtön helyénvalóvá. Ez persze megint csak általánosabb férfiproblémának tetszik: a költő nemcsak színészként, de demonstrációs alanyként is érdekessé válik. Innen szép nyerni.
Purosz Leonidasz: Egy férfi sosem hagyja félbe. Magvető, 2019. 1999 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/24. számában jelent meg június 12-én.
