Hogyan fog reagálni az irodalom, a film mindarra, ami a koronavírus-járvány kitörése óta velünk történik? Az év eleje óta gyakran feltehettük magunknak ezt a kérdést. Az emberek persze elsőként a történelmi párhuzamokat keresték, és olyan regényeket vettek elő, mint Albert Camus-től A pestis, vagy Márqueztől a Szerelem a kolera idején. De csak idő kérdése volt, hogy megjelenjenek az első koronanovellák, aztán regények. A film lassabb reagálású műfaj, főleg, hogy a korlátozások miatt most nehezebb is forgatni. Valószínűbb, hogy a mozikban inkább utólagosan fogjuk viszontlátni mindazt, ami elől most menekülnénk. Van ennek persze iróniája: most, amikor kötelező a maszk és a távolságtartás, legszívesebben szenvedélyes szerelmi történetet forgatna mindenki. De amint nem lesz az, a korszakot bemutató forgatásokon már annál szívesebben fogják eljátszani az egészet.
Előzetes elképzeléseink bőven lehettek arról is, hogyan jelenik majd meg mindez a magyar irodalomban. Az írók is különbözőképpen viszonyultak az egészhez, kit jobban megviselt, más kivirágzott. És Reviczky Gyula Magamról című verse óta tudjuk, „hogyha gondok elcsigáznak: / A világot éri vádad, / S ha örömre gyúl szived: / Nincs e földnél semmi szebb”. Lehetnek persze romantikus elképzeléseink a mások helyzetére, nehézségeire rendkívül érzékeny alkotóról, de azért ez nem mindig így van.
A teremtés koronája-antológiában annál inkább. Meglepő is lehet, mennyire egységes a kötet, és mennyi empátia szorult majd’ mindegyik novellába. Izgalmas egyúttal, a szerzők hogyan dolgozzák fel ezt az időszakot úgy, hogy még javában benne vagyunk, és nem lehet tudni, mi lesz a kifutása. Horváth László Imre például a jövőbe tekint, sci-fi be illő sötét képet festve a Gyógyultak és Immunisok szektáinak harcáról. Különös élmény, amikor a jelent is disztópiának érezzük, elképzelni a dolgok még rosszabb kifutását. Bartók Imre is vérfagyasztóbbat írt a számítógépes játékok agresszív virtuális valósága és mindennapjaink keveredéséről.
A többség viszont inkább hétköznapi életünket nézte, és realistább történetekkel állt elő. Viszonylag sokan írtak a négy fal közé zártságról és arról, hogy hirtelen nehezebbé vált a szeretők meglátogatása. Persze, ez főleg a férfi szerzőknél jelenik meg. Hol egészen szórakoztatóan (Cserna-Szabó András), máskor fájdalmasabban (Háy János), de jellemzően mindig önironikusan, lefegyverző őszinteséggel. A nagymamalátogatás is visszatérő elem, a már említett Bartóknál is ezt látjuk, ahogy Karafiáth Orsolya jóval szívderítőbb novellájában is. Jót mulathatunk Gerlóczy Márton írásán is, amelyben a sérült egójú művész erkélykoncertezésbe fog, de hamar látnia kell, hogy a közönség figyelme véges. Van aztán, aki a nyomasztó bezártságról, az őrjítő menekülésvágyról ír fájdalmasan, mégis viccesen, ahogy azt Kácsor Zsolt teszi.
A teremtés koronája szövegeinek jó részében megvan az a fajta humor és önirónia, amelyeknek olyannyira érezhetjük a hiányát ezekben az időkben. És különösképp az az empátia, amit olykor szintén veszni érzünk. Jó forgatni hát ezeket az írásokat, látva, hogy van még remény.
A teremtés koronája – Karanténantológia. Szerk.: Cserna-Szabó András és Darida Benedek. Helikon Kiadó, 2020. 3499 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/43. számában jelent meg október 22-én.
