Barion Pixel
HIRDETÉS - AIP
HIRDETÉS - AIP

„Négy-öt éves koromban beleszerettem az angol királylányba”

Szerző: | 2021. január 16., 15:45 | Könyvesház

Szili József (Fotó: Végh László/Magyar Hang)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Korábban nem olvasott részekkel együtt hozta ki nemrég a Jelenkor a Meztelen ebédet, William S. Burroughs főművét. Amire már annak idején is évtizedeket kellett várnunk: a rendszerváltás után jött ki Elmi József fordításában. Ő valójában a René Wellek és Austin Warren nagyhatású irodalomtörténetét fordító Szili József, a modern angol és amerikai irodalom kutatója. 2020 augusztusában pedig már a 91. születésnapját köszönthette. Ez így együtt jó alkalom volt rá, hogy felkeressük és életéről, az elmúlt száz évről kérdezzük őt. A válaszadáshoz át is adjuk a szót.

HIRDETÉS - AIP

Van egy alapbajom, ami már itt közben kiderült. A memóriám zavaros. Olyan értelemben, hogy valamire tisztességesen emlékszem, de nem tudom kimondani. És vannak dolgok, amikre ha szétverem a fejemet, sem tudok visszaemlékezni. Május 27-én történt velem valami, épp a laborvizsgálatra mentem volna a kerületi SZTK-ba, amikor elestem, később szinte újra kellett tanulnom járni. A bal szememen egy sárga testromlás van, ami azt jelenti, hogy ha ránézek erre a mögöttünk lévő Batthyány-festményre, akkor én csak a sarkaiból látok valamit. Ez a folt az éleslátásomat mindenütt kiküszöböli. Nézem az órámat, fénylik rendesen, de hogy hány óra van, azt én ebben az életben nem tudom leolvasni róla. Ha közelednek olyan korhoz, mondjuk a 60 évhez, hát ilyesmire már lehet számítani. Anyám nem számított rá, de neki is lett. Nekem most már nagyon régen, 7-8 éve állt be. Fényviszonyok miatt a Kis-Dunán voltam, villódzott a víz meg minden.

HIRDETÉS - AIP

Egyébként egész nyarakat töltöttem a vízen, megépítettem egy teljes vitorlást. De már csak az üregelt vitorlája, árbóca van meg, épp elfér Gárdonyban a padláson. Ától cettig eltartott vagy 12 évig a vitorlás megépítése, nagyon büszke voltam magamra, fő-főteljesítményem ez. Miközben építettem hegedűket is, meg ott voltak ugye a műfordítások, versek. Az összes többi olyan, hogy ha az ember készül, tanul, akkor meg tudja csinálni.

A kézírásom például, ha akarom, nem lesz teljesen olvashatatlan. Valaha azt is magamtól tanultam meg, tíz ujjal gépelni. Angolul, nem magyarul, a Magyar Rádió angol adásánál voltam. Ez még erősen az ötvenes években. 54-ben kerültem oda, 56-ot ott ungorkodtam át, vagy ungorkodtak velem? Előtte az Idegen Nyelvek Főiskoláján voltam tanársegéd. 48-ban iratkoztam be az egyetemre, akkor még szinte úgy be lehetett, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Semmilyen politikai vetületét nem tapasztaltam. A Rákosi-korszak a téli időszakban ért el, de minket még nem ismertek, úgyhogy nem tudtak baszogatni, egymást izélték így-úgy. Valahogy mindvégig úgy voltam, hogy ha egyel vagy kettővel feljebb került rólam valami papír, rögtön veszélyben éreztem magam. Apám a Beszkártnál volt főtiszt. [A Budapest Székesfőváros Közlekedési Részvénytársaságot, azaz a BSZKRT-t az akkori köznyelv Beszkártként emlegette – szerk.] Hát egyszerűen ez volt az irodakezelői fokozat előtt, így ő egy érettségivel elérte a főtisztséget. Ugye ez aztán baromi jól hangzott a Rákosi-korszakban. Úgyhogy bármi történt velem alul, ott minden rendben volt, de ha egyel feljebb, attól már rettegnem kellett. Nagy dolgok azért nem történtek. Ha be akartak tenni valahova, kiderült, hogy nem lehet, apám főtiszt. Ma már ez annyira nem látszik, de valamikor majdhogynem életre-halálra mentek ezek a dolgok.

Egyszakosként végeztem az angol szakot, Lutter Tibor tanszékvezető rendkívül barátian megkért rá, mert nem volt még ilyen hallgatója. Esti tagozaton végeztem az egyetemet, mert negyedéves koromban elkezdtem tanítani az Idegen Nyelvek Főiskoláján. Ott olyan tanítványaim is voltak, mint a Helsinki Olimpia hősei. Vitray Tamás is odakerült, akkor még a régi nevén. De lehetséges, hogy itt-ott jobban tudott angolul, mint én, mert ő rendesen végigcsinálta a gimnáziumot.

Én meg 44-ben határoztam el, hogy megtanulok angolul. Nem politikai okai voltak, sokkal prózaibb rábeszélés: Bede Anna öccse mondogatta nekem akkoriban Tápióbicskén, hogy ez a hülye német milyen nehéz, der-die-das, az angol meg olyan egyszerű: I could, you could… Shakespeare közben nekem a borzasztó csúcsot jelentette, nagy dolog volt, hogy őt olvashassam eredetiben. Nem politikai okokból szóval, de nem is gondolhatta senki, hogy ide majd az angolok jönnek. Nem is gondoltam ilyet, meglehetősen jó politikai észjárással bírtam már csecsemőkoromban. Ugyanis négy-öt éves koromban beleszerettem az angol királylányba, sokkal szebb volt, mint a húga, aki most is él. Nagyapáméknál laktunk, de ott volt velünk a két nénikém is, ők a Tolnai Világlapját egymás között alaposan kibeszélték. És nagyon érdekelt! Hogy Simpsonnét otthagyta a férje, és most már egy másik angol király lesz, aztán közölték a két királylány fényképét, én meg rögtön láttam, hogy nekem a Margitka való. Sajnos már rég halott. Az a csodálatos dolog történt, hogy mikor a Townsend kapitánnyal folyt a nem befejezett viszonya, én pont a rádióban voltam az angol adásnál. A Daily Mirrort megkaptunk hetenként, abban képes beszámolók voltak Townsend kapitány viszonyairól. Úgyhogy, mondom, pont utolért engem a Margitka a sorsával megint.

A rádióval való véletlenem viszont nem volt egészen véletlen. Mint mondtam, az Idegen Nyelvek Főiskolájára kerültem. Nagy Imre akkoriban mondta el a magáét, mi pedig a tanártársakkal jártunk ebédelni és nagyimrézni egy közeli kocsmába. Akkorra persze már kiderült, milyen a Rákosi-korszak. Nagy Imre beszéde ezért is volt érdekes. A családom erősen falusi, én Kőbányán születtem, de az a pándi falvaknak volt a lerakata. Monoron túl az első falu Pánd, 16 kilométerre van onnan. Közben szlovák falvak vannak, át lehetett úgy menni, hogy az ember hiába köszönt bárhol is jó napottal. A pándiak viszont sosem a szlovákokkal verekedtek, hanem a bicskeiekkel. A bicskeiek katolikusak voltak, a pándiak reformátusok egytől egyig. Pedig Pánd legtávolabbi sarkában volt a kocsma, de azért volt, hogy ha bejött hat-nyolc bicskei legény, eljutottak odáig. Ott aztán felálltak az asztalra, és elkezdődött a bicskézés helyett a bicskázás.

Pánd nekem az abszolút gyerekkor, de nem az ottani nyelvjárást beszélem, nekem inkább apanyelvem van, ő Felcsútról jött. A XIX. század első évtizedében egy Szili Pál nevű környei magyar feleségül vett reformátusként egy katolikus lányt. Rezerválist adott, ami a XVIII. század elején katolikus papok részéről szinte már kötelező volt. Apám aztán megfordította a dolgot, egy rossz pillanatában rábeszélték, hogy Pándon a református templomban esküdjön meg. Nagyapám kirendelt hintókat, mindent, amit a jobbik földesúrtól kapni lehetett. A felszínen nagyobb ellentét volt katolikusok és reformátusok között, mint mondjuk a keresztények és zsidók között. Ez egy más ügy volt, állandóan kapára-kaszára ment. Apám meg persze beleszaladt. Nagy a szerelem, nagy hülyeség, de így utólag nézve ezek már mulatságos dolgok.

Pillanatnyilag a szomorúságom 91 évesen, hogy így vagyok, ahogy vagyok. Van egy öcsém, Szili Sándor, tíz évvel fiatalabb nálam. (Szerk.: Szili Sándor a nyomtatott cikk megjelenése után nemsokkal hunyt el.) A Rákosi-korszakban apám megszűnt tisztviselő lenni, barátai tudták csak elintézni, hogy ipari tanfolyamra beírathassa a fiát. Ez megtörtént, ő remekül végig is csinálta, de közben már gyerekkorától szeretett színészkedni. Jancsó Miklós csinált egyszer egy tanfolyamot, hogy ne kelljen mindig száz embert levizsgáztatni a következő filmjéhez. Öcsém is bekerült erre a tanfolyamra, Jancsó meg kinézte magának, több filmjében szerepelt végül. Meg az esztergának lett a kiváló tudósa, így valahogy megtalálták a Pártközpontban, és beemelték, hogy legyen Pestszentlőrinc képviselője. Hét-nyolc éve derült ki, hogy sajnos súlyos Alzheimer-e van. De nagyon erős ember, kemény atlétatermet, főleg hozzám képest.

Atletizáltam én is, 44-ben leventeként fedeztem fel, hogy jobban tudok futni, mint a többiek. A gimitől kezdve elég jó névnek örvendtem, még egy hetilapot is megindítottam. Ezt persze fenntartani nem könnyű. Apám az első számot még vállalta, de aztán azt mondta, ő ezt nem csinálhatja, hogy ott a titkárnőjével gépelteti be a szöveget. Vándorolnunk kellett hát mindig, de mégis egész sokáig bírtuk. Találtunk mindig valakit, aki begépelte a stencilre. Igaz, néha olyan rossz gépen, hogy a stencilt sem jól ütötte át.

Nagy létszámú angolos csapat állt később össze az akkori elsőévesekből. Hatvanan-hetvenen lehettünk, ha nem többen. Én azzal, hogy magamtól tanultam angolul, már tudtam Shakespeare-szonettet fordítani. Bravúrosan, de azért hiba is csúszott bele: „Ó, hányszor én zeném, ha zongorázol…” Csak hát az volt a baj, hogy akkoriban a zongorát még nem találták fel, csak a virginált. Apám olyan német kiadást hozott a könyvtárból, amiben tematizáltan voltak összerakva a szonettek. A címe pedig Virginal volt. Ez az én szótáram szerint valami szűziest jelentett, és gondoltam, benne a korban, hogy majd valami nem szűziest találhatok benne. Ha zongora nélkül is, de benne lesz megint a gyűjteményemben, ha kihozom.

56 nyarán aztán beválasztottak az idegen nyelvű osztály három tagú pártvezetésébe. Hogy mondjam, a forradalmi pártvezetőség lettünk így. De Lőrincről nem volt egyszerű bejárnom, így csak egy ülésen voltam ott. Január-februárban aztán kétféle rettenetes betegséget is kaptam. Hatalmas dohányos voltam, de még azt is kín volt ekkor csinálni. Nem tudtam így bejárni, máskülönben, gondolom, abszolút jobboldaliként kerültem volna ki a rádióból. Odakerült viszont egy skót ember, aki itt maradt Magyarországon egy 47-48-as összejövetel után. Beleszeretett egy szőke magyar lányba, és nem akart már visszatérni. Felfedezte, hogy én versekkel foglalkozom, ezért előkerítette számomra a legnagyobb XX. századi költőjüket, aki Magyarországon is járt aztán párszor. Neki lettem szinte a hazai képviselője. Egész rövid dolgai is voltak Hugh McDiarmid-nek, a legnevezetesebb korai verse arról szól, hogy A részeg ember a bogáncsra néz. Ez a bogáncs szent állatuk nekik.

A dolgozók közül én voltam az egyetlen, aki magyar anyanyelvű, így nagyon meg kellett tanulnom. Meg véletlenül arra köteleztek, hogy tanuljak meg tíz ujjal gépelni, azt is megtanultam anyám inggombjain. Nemcsak angolul tanultam meg, de azt is, milyen a sztálinizmuson kívül eső világ. Ezek az angolok, akik ott voltak, ha kommunisták voltak épp, akkor is ügyeltek rá, hogy csak olyan kerüljön a rádióadásba, ami racionális, hihető. Andrew, a főnököm nagyon ügyes közvetítő volt. Egyszer mentünk a liftben felfelé, gondolkodott erősen, majd azt mondta: „tudod mit, Joe? Te clever vagy, én pedig intelligent.” Hát erre végre megnyugodhattam, mindig vártam, hogy clever lehessek. Ötvenhatban aztán, amikor lőttek, ők összepakoltak a követségen, és utaztak haza.

Odakerült aztán ez a skót ember, és ne feledjük, hogy egy skót mindig más, mint egy angol. Az angol akkor is úr, ha wc-kaparó, a skót viszont kész mindenkivel összefogni. Megírtam egy kétrészes tanulmányt, mikor a második kijött, már három helyre vártak engem. Az Irodalomtörténeti Intézetben többeket ismertem, így magát Klaniczay Tibort, aki az egészet alapította. Másodéves koromban bekerültem aztán az Eötvös Kollégiumban, ott véglegesítettem az angoltudásom. T. S. Eliotról írhattam egy dolgozatot, ő is nagyon közel került hozzám.

Amikor beiratkoztam az egyetemre, felvettem rengeteg mindent, amiket nem győztem aztán töröltetni, hogy ne kelljen belőlük vizsgáznom. Ott volt órám Füst Milánnál, műfordításból pedig Benedek Marcell tartott szemináriumot. A fia, István az intaházai elmegyógyintézetnek lett később a vezetője. Az apja nekem panaszkodott a szünetekben a fiára, akiről azt sem tudtam, kicsoda. Illetve adott tanácsokat, de ezeket nem fogadtam meg. Azt ajánlotta például, ne azt írjam, hogy saját, mert az olyan osztrák-magyar monarchista jellegű kifejezés, legyen inkább önnön. „A vízben a papagáj önnön képére kiabál.” Később azért rájöttem, hogy ez így csak sokkal rosszabb.

Keményen dolgoztam magamon fordítóként, meglévő magyar műfordításokhoz kerestem meg az angolt vagy németet, és úgy fordítottam. Nekiálltam, versenybe szálltam. Eliottól nekem a Wasteland a második nekifutásom volt. Viszont ezt én fordítottam le elsőként, de végül kiadatlan maradt. Viszont odaadtam a fordítást két későbbi fordítónak, Vas Istvánnak és Weöres Sándornak, ők pedig egyaránt meghagyták a saját fordításukban azt a hibát, amit én követtem el. A végén a „Wy then Ile fit you”-ból „Illek én hozzád” lett, mert nem tudtam, hogy a szerző Thomas Kyd Spanyol tragédiáját idézte. A cím viszont nálam kezdettől fogva Kopár föld volt, nem Az átokföldje.

Az egyik legnehezebb dolgom a Meztelen ebéd fordításával volt. A jassznyelv hiszen még egyik évben is más lehet, mint a következőben, és mindig megtalálni azt, ami a legjobb megoldás lehet, nem egyszerű. Az első lektora Háy János volt, akkoriban volt egy pár vitánk a fordításról. Van ez a fejtől-lábtól való szeretkezés, ami lehet franciázás vagy hatvankilencezés is. Már nem tudom, hogy melyikünk mondta melyiket, de ilyeneken azért elvitázgattunk. Feltűnt, amikor a filmet behozták Magyarországra, hogy abban használták is a fordításomat. Isten neki, fakereszt, még egy filmre is tudtam hatni. De én annyi mindent csinálok, hogy mire az egyikből kimegyek, már a következővel foglalkozom.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/41. számában jelent meg, október 9-én.

Címkék: Háy János, Hugh McDiarmid, irodalom, Klaniczay Tibor, Meztelen ebéd, Szili József, Szili Sándor, T. S. Eliot, William S. Burroughs


HIRDETÉS - AIP

FIZESSEN ELŐ A MAGYAR HANG HETILAPRA!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Hirdetés

HIRDETÉS - AIP

CSATLAKOZZON HOZZÁNK PATREONON

Az élet meg minden podcast – Barabási Albert-Lászlóval

Árnyék podcast – Raktárcsend

Pin It on Pinterest