Valamilyen okból visszhangtalan maradt Magyarországon annak idején a legrangosabb francia irodalmi elismerés, a Goncourt-díj 2017-es győztesének személye. Sem előtte, sem utána nem jelent meg magyarul Éric Vuillard egyetlen műve sem, mostanáig. A magyar forgalmazó természetesen annak a műnek a magyar kiadásával teszteli az itthoni közönség Vuillard iránti éhségét, amellyel a szerző azt a bizonyos négy évvel ezelőtti Goncourt-díjat elnyerte: a Napirend című kötet jelent most meg a 21. Század Kiadónál.
A tesztelés nem túlzás, ugyanis Vuillard nem a regények hagyományos nyelvén szól olvasóihoz. A mű hangneme a történeti monográfia és a próza furcsa elegye, ám ezzel együtt ez szépirodalom a javából. A könyv az Anschluss leírásán keresztül mutatja be a náci gépezet, a manipuláció és a meggyőzés működését, a „romlott tavaszt”, a gátlástalan „blöfföt”, ahogy a szerző nevezi. Vuillard azt mutatja be Ausztria Német Birodalomhoz csatolásának háttértörténetén keresztül, hogy a gonosz diadalához John Stuart Mill szállóigévé vált állításával szemben nem az kell, hogy a jók tétlenek maradjanak, hanem sokkal inkább az, hogy a jók szerencsétlenkedjenek.
Az író gyakran elkalandozik, ékes jelzőkkel díszíti művét, és olyan gazdag leírásokkal szembesülünk, mintha a szerző ott lett volna a helyszínen, és onnan tudósítana olvasóinak, ám amikor már éppen átcsapna dagályosba a leírás, mindig megtalálja a visszautat az ízlésességbe. Az Anschlusst és az ahhoz vezető nüanszokat megannyi szemszögből láthatjuk, a történelem olyan kis mozzanataiba kapunk betekintést, amelyek mégis alakították azt, vagy legalábbis fontosak a folyamatok teljes megértéséhez. Ugyanígy igaz a mű szerkezetére, hogy Vuillard egymás után tesz látszólag egymás mellé nem illő, térben és időben távoli eseményeket, azonban ezek mégis összeállnak egy egésszé. A szerzőnek nagyon is van véleménye az általa leírt eseményekről, azonban azt a párbeszédek, a szereplők interakciói és a témaválasztás útján mondja el, nem kimondja, hanem a leírásokban foglal állást.
Az író nem leírva ugyan, de magával a regénnyel több állítást is tesz a történelemről. Vuillard egyrészt azt mondja, hogy a náciknak (de általában a gátlástalanoknak, és általában a diktátoroknak) tett első engedmény végzetesen elindítja a dominót, amiből óhatatlanul következik a pusztulás. Egyenesen azt írja könyvében, hogy az osztrák miniszterelnök Hitlernél tett látogatásával és az akkor tett engedményekkel „Európa sorsa eldőlni látszik”. Az is a regény üzenetei közé tartozik, hogy ezek a zsarnokok ha nem kapják meg szép szóval a felhatalmazást tetteikre az éppen leigázásra kiszemeltektől, akkor is megteszik azt. Ez esetben erőszakkal, ám így legalább nyilvánvaló lesz az agresszió, nem fedi azt el a leigázottak beleegyezése.
A gátlástalanok és áldozataik küzdelmének nemcsak a leírását kapjuk, de ennek a párharcnak a pszichés mozgatórugóit is gazdag részletességgel megismerhetjük, ha kezünkbe vesszük Éric Vuillard Goncourt- díjas kisregényét, a Napirendet, amely lehet ugyan, hogy a náci Németország egy Wikipédia-szócikknyi eseményeinek leírását tartalmazza csak, mégsem lehet hiányérzetünk elolvasása után, hiszen a cseppben a tenger hatásával éri el célját, és mutatja be a szörny működését a gyakorlatban. Tekintettel arra, hogy korunkban is egyre inkább a gátlástalanoknak áll a világ, kézikönyvet is kapunk ahhoz, hogyan ne kövessük el mi is más korok szelídjeinek hibáit.
Éric Vuillard: Napirend. Ford.: Tótfalusi Ágnes. 21. Század Kiadó, 2020. 3890 Ft
