Ki gondolna 1956. október 23-a kapcsán arra, hogy egyesek épp a forradalmi helyszínektől jó messze, kihasználva az alkalmat, betörni igyekeztek? Nyilván a történelem sodrában aznap sem jutott ez sokak eszébe, aminél tökéletesebb alkalom kevesebb létezik egy fosztogató számára. Bezsenyi Tamás világít erre rá A szocializmus bűnbarlangjai című, Böcskei Balázzsal közös beszélgetéskötetében, ami nemrég jelent meg a Kossuth Kiadónál. Előzmények is voltak bőven: a 24.hu-n indította el a páros a Tangó és Kes című bűnügyi podcastet, ami aztán meggyőzte a kiadóvezetőt, hogy ennek az egésznek könyvben a helye.
Valóban izgalmas, formabontó kísérlet ez, a hetvenes-nyolcvanas évek bűnügyi történeteit a Belügyi Szemle száraz nyelvezete helyett lazán, popkulturális utalásokkal megspékelve kibeszélni. A könyvben az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Kriminológiai Tanszékének oktatója előszeretettel hivatkozik egy-egy Maffiózók-epizódra, Markos-Nádas-kabaréjelenetre vagy épp az említett Tango és Cash-re. De nem fél bevallani a Szépművészeti 1983-as kirablása kapcsán azt sem: „a Thomas Crown-ügy és az Ocean's sorozat valamelyik filmje mellett én magam is popkulturális utalásokból, illetve egykori bűnözők áttételes elmondásából tudok valamennyit a nagy volumenű orgazdai hálózatokról, vagyis a kiemelt bűnügyek megrendelői hátteréről."
Az információhiánnyal nincs egyedül, mint ez a kötetből, illetve a Bezsenyi Tamással folytatott beszélgetésünkből is kiderül. A Kádár-kor hatóságai ugyanis azzal voltak kénytelenek szembesülni, hogy túlságosan hagyták elfajulni a dolgokat, és hiába nem hunynak már szemet, kontrollálni az eseményeket nehezen tudják. Másrészt a slágerbűnténynek számító betörések esetében arra jöttek rá, hogy a nyomozás helyett sokkal célravezetőbb lehet a felderítés. Miután ugyanis az elkövetők kevés bűnjelet hagytak hátra, vagy egyik városból települtek át a másikba, nem sok mindenből lehetett kiindulni. Maradt a lehetséges bűnözői körök megfigyelése, illetve a jövőben elkövetendő betörések kapcsán annak találgatása, kihez kötődhettek a korábbi esetek. Egy-egy tégla sokat segíthetett abban, hogy ne kelljen túlzásba vinni a felderítést, és pontosabb képe legyen a nyomozóknak arról, kikre érdemes rávarrni az előző bűncselekményeket.
Az ’56-os forradalom kapcsán is csak másodlagos adatokból indulhatunk ki, sok esetet jelentésre sem tartottak érdemesnek. Ahogy a kötetben a kriminológus fogalmaz: „Ezt még egy afroamerikai kisgyerek is gyorsabban átlátta, mint a New York-i rendőrség a Die Hard 3.-ban: John McClane nyomozó észleli, hogy üresek az utcák – mert minden rendőr azt az iskolát keresi, ahol a robbanóanyagot elhelyezte a terrorista –, tehát nyilván nem figyelnek arra, ami máshol zajlik a városban. (…) A bűnügyi statisztikában az 1955-ös, illetve ’57-es évhez képest jelentkező relatív csökkenés 1956-ban nem pusztán a forradalmi erkölcshöz, hanem a konszenzuális szervezeti közönyhöz is kapcsolódhatott. Sem a sértettek, sem a hatóságok nem feltétlenül látták értelmét egyes bűntettek jelentésének.”
Tapasztalhattuk ez később a Kádár-korban is? Milyen típusú eseteknél volt kifejezetten jelentős a látencia? Erről is kérdezzük Bezsenyi Tamást, aki szerint a legtöbb állami társulás sérelmére elkövetett lopás beférhetett ebbe a kategóriába. Olyasmire gondol, mint mikor a könyvelésben követtek el visszaélést, ezt pedig aztán nem is igazán érezte a sértetti fél, hogy jelentenie kellene. Vagy ott voltak a légfrissítős esetek: egyes körök abból éltek, hogy odamentek a gyárakba, és a már üresedőket teljesen üresekre cserélték ki. Előbbieket eladták, utóbbiakért meg senki nem vállalt felelősséget, egyszerűen kidobták azokat. Ez az egyik legalapvetőbb, legalacsonyabb színvonalú játék volt, teszi hozzá Bezsenyi.
A kriminológus úgy látja, a korszak kapcsán sok téves sztereotípia él az emberekben, a kötetben pedig ezeket is igyekeznek többé-kevésbé lebontani. A félreértések egyik alapja lehetett a Kékfény című műsor, amiről már a bevezetőben is kritikusan fogalmaznak. Mi volt a fő probléma vele? – kérdezzük Bezsenyit. – Nem arról van szó, hogy ne lettek volna jellemzőek az esetek, vagy pontosak azok bemutatásában. De sokszor tendenciózus megállapításokra igyekeztek csak jutni. Szabó László előszeretettel a családi háttéren keresztül próbálta értelmezni a bűncselekményeket, ami akkor, ha ez emberölés, bírhat jelentőséggel. Más esetekben nem feltétlenül. Viszont ők úgy döntöttek: oké, beszélünk róla, de amikor így teszünk, elsősorban az elkövető közvetlen családját ütjük. Azt mondjuk, a szocializmus épül, csak van egy-két olyan ember, aki nem tudja még jól értelmezni ezt a szocialista embertípust. Burkolt vagy implicit rendszerlegitimáció, amit Szabó László művelt – mondja.
Moldova György Bűn az élet című kötetét viszont megvédi, bár a kötetben azt is éri bírálat, elsősorban is inkább a címe miatt. – Kizárólag azt fogadtam el, hogy címében talán nem igaz, de tartalmában mindenképp fontos. Oké, nem bűn az élet, de mégis, amit Moldova mond, az fontos és igaz állítás minden egyes esetben. Szerintem nem szabad elkenni, hogy nem hazudott ebben a könyvben. A bolygató című, a saját tevékenységéről szóló visszaemlékezésben pontosan le is írja, hogy a rendszerváltás során a liberális ellenzék hogyan próbálta azért szétszedni a könyvét, amit ő soha nem mondott – így a kriminológus. Szerinte ugyanis tévesen vádolták Moldovát azzal, még az olyan jó és mértéktartó kutatók is, mint Tauber István, hogy a cigányokat pécézte ki. Tauber a lektori jelentésében azt írta, Moldova állításai légből kapottak, a megjelentetés pedig „beláthatatlan következményekkel járna.” Csakhogy Bezsenyi szerint elsősorban a visszaeső bűnözők csoportjáról volt itt szó, azokéról, akiknek a ténykedése nem fog egy számonkérés után megváltozni, ugyanúgy bűnöznek tovább. – És ennek semmi köze az etnikumhoz, a deprivációhoz van köze – mondja a kutató.
A kötetben szó esik az olyan jellegzetes életutakról is, mint amilyen Stadler Józsefé vagy Tasnádi Péteré volt. – Az újságokban el lettek úgy könyvelve, mint a rendszerváltás nyertesei, miközben a szocializmusnak voltak a nyertesei, a szocializmusban már milliomosok lehettek. Csak nyilván ha valaki nem jött erre rá, ők nem voltak olyan hülyék, hogy ezt elismerjék – fejti ki lapunknak Bezsenyi Tamás. Stadler például az elmondása szerint kisvállalkozóként folytatott nagykereskedelmet, amivel a gazdaság rendjét sértő bűncselekményt követett el. Mégsem vonták érte felelősségre, folyton kimozogta magát. – Stadler ismerte a termelőszövetkezeteket és az őstermelőket is, viszonteladóként tudott jól működni. Ennek volt köszönhető, hogy óriási pénzekre tett szert. Az állam el is ismerte, hogy ebben balfék, hiszen a Zöldért nevű vállalatot a nyolcvanas évek elején átvette Demján, és megcsinálta a Coopot. Azért történt, mert úgy szétlopták, hogy azt mondta az állam, én ezt már nem fogom szanálni, mert kilopják a szememet is – fűzi hozzá Bezsenyi.
Mint mondja, egy sor bűnözési forma, illetve bűnözői tevékenység nem a rendszerváltáshoz, pláne nem a piacgazdasághoz volt köthető, példának okáért az olajozás is ment már a szocialista időszakban. Hankiss Elemér nyomán bár sokan szeretnek a második társadalomról beszélni, de Bezsenyi úgy látja, amit sokan polgárosodásként kereteztek, az a gyakorlatban inkább volt pénzmosás, illetve a bűnözői elit beépülése a gazdasági életbe. – Erre is mindenki szereti azt mondani, hogy a rendszerváltás után történt meg, de valójában már jóval korábban megindult a folyamat, azzal, hogy önérdekből kezdtek gazdasági tevékenységet végezni a különböző szövetkezetekben – teszi még hozzá.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/50. számában jelent meg, december 11-én.
