A klímaváltozás elleni küzdelem egyik legfőbb akadálya a katasztrófa tapasztalatának hiánya. Az önmagukban rémisztő változások belesimulnak a mindennapok narratívájába, és a közkeletű hasonlat szerint ezért vagyunk békák a fazékban, akik egészen addig lubickolnak gyanútlanul az egyre forróbb vízben, amíg meg nem főnek. Ahhoz azonban, hogy időben kiugorjunk, és elzárjuk saját magunk alatt a gázt, nem elég felismerni a problémát, teljes lényünkkel át kell érezni annak súlyát. Át kell adnunk magunkat a fazéknak és a víznek, hogy megértsük a bizarr ebéd kauzalitását. Ennek számos módja lehetséges, az egyik ezek közül, ha elfogadjuk a kultúratudományok, a sci-fi és a szépirodalom területén az elmúlt évtizedekben népszerűvé vált poszthumanista megközelítés tételét, hogy az ember nem a létezés középpontja, és nem is ura annak.
A felforgatott hierarchia fájdalmas következményekkel jár, egyebek mellett a saját határaink is megkérdőjeleződnek, és bizonytalanná válik a talán legemberibb tulajdonságunk, a kommunikáció primátusa, és végső soron így a nyelv kizárólagossága is. E szerint nem csak mi, emberek vagyunk képesek megragadni a világot, ami távolról sem csak a számunkra való világot jelenti. Miért lenne kevésbé értékes a fák nyelve, mint a miénk? Mennyivel tudhatunk többet az életről mi, emberek, mint a 100 méter magas észak-amerikai mamutfenyők vagy a svédországi Fulufjället hegy oldalában álló, 9560 éves norvég lucfenyő, az Öreg Tjikko? Ezek a kérdések mozgatják Richard Powers amerikai író Égig érő történet (The Overstory) című, Pulitzer-díjas regényének szereplőit is.
„Emlékszel? Az ember nem az a csúcsfaj, aminek képzeli magát. Más élőlények – nagyobbak, kisebbek, lassabbak, gyorsabbak, öregebbek, fiatalabbak, erősebbek – mondják meg, merre hány centi, azok csinálják a levegőt és eszik a napfényt. Nélkülük nincs semmi.” Hiába próbálja azonban minderről meggyőzni egy lelkes kutató a társadalmat és mindenekelőtt egy erődirtás ügyét tárgyaló bírót, a csúcsfaj biztos tudatát nem lehet csak úgy kitörölni. Főleg akkor, ha az ember megélhetését egy nagy erdészeti cég biztosítja.
Az Égig érő történet kilenc főhőse kilenc különböző úton indul el, ám végül mindannyian ugyanoda érkeznek meg, az erdőbe. Abba az erdőbe, amely már az ember előtt is létezett, és jóval utánunk is létezni fog. Hacsak a rövid földi működésünk alatt ki nem vágjuk az összes fát. A regény főszereplői éppen ezt akarják megakadályozni, ha kell, akár erőszak árán is.
Richard Powers – aki programozóként dolgozott, amíg egy festmény hatására fel nem mondott, hogy regényt írjon a képről – műveiben előszeretettel kérdez rá az emberi jelrendszerek alapjaira, a bennünket leíró és működtető kódokra. Az eredetileg 2018-ban megjelent regénye esetében a fák kommunikációjában igyekszik rálelni egy nem emberi nyelv forrására, hiszen csak így válhat hitelessé a történetét, amely magasan a fejünk fölé nő (Barabás András kiváló fordításának a cím az egyetlen gyenge pontja: az eredeti Overstory sokkal pontosabban fejezi ki azt, hogy a szöveg miként akarja meghaladni az emberi tapasztalatot, mint a fantasymesébe hajló magyar változat).
Ez persze pusztán spekuláció, hiszen a nyelvünkbe zárva honnan tudhatnánk, hogy éppen meghaladtuk azt? Powersnek azonban erre is van válasza, egy archimédeszi pont, ahonnan kimozdíthatja az antropocentrikus világot a helyéről: a fák. A történetben látszólag emberek jönnek-mennek, lázadnak és pusztulnak el, de valójában a fák méltóságteljes küzdelmét követjük végig, a fák nyelvén beszél a szöveg.
Ezzel veszélyes terepre merészkedik a szerző, mert ahhoz, hogy komolyan vehessük a kísérletét, és ne modoros kiáltványként olvassuk a regényt, nagy adag idealizmusra és elszántságra van szükség. Pengeélen táncol Powers, ám egy ponton rádöbbenünk, hogy végső soron a környezet megóvásához is éppen e kettő szükségeltetik. Amíg egy aprócska erdő is áll tehát a Földön, addig az Égig érő történet szépirodalomként is működni fog. Vagyis nincs már sok ideje hátra.
Richard Powers: Égig érő történet. Ford.: Barabás András. Park Kiadó, 2020. 4950 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/46. számában jelent meg november 13-án.
