Krasznahorkai László új regénye nem regény, de nem csak úgy nem az, ahogy az író nyilatkozza, ha épp megkérdezik. Ő ugyanis azt mondja, ez egy szuszra elmondott történet, egy lendülettel kimondott-leírt közlés, nincs túlszerkesztve, még központozva sincs, és valóban, a Herscht 07769 egy ötszáz oldalas mondat. A szerző alcímként, műfaji besorolásként pedig ezt írja: „Florian Herscht Bach-regénye”, azaz amit olvasunk, egy ember Johann Sebastian Bachhoz fűződő viszonyának története. A főhős tehát – ezúttal címbe, sőt műfajba emelve – úgy játszik szerepet a Krasznahorkai-szövegben, hogy jelentősége túlnő a könyv keretein. Az ilyen és ehhez hasonló gesztusok nem váratlanok a szerzőtől, emlékezhetünk, a Háború és háború című regény főszereplőjének (Korim György) mint a regényből kilépő, létező személynek még emléktáblája is van. Ennek oka – sok más mellett – az, hogy Krasznahorkai a szövegben történteket úgy rímelteti a valósággal, hogy az olvasó egyértelműen tudhassa, érezhesse: a fikció bármikor valóság lehet. És ez, tekintve, hogy nem sci-firől vagy valamilyen disztópiáról van szó, meglehetősen nyugtalanító.
Angyallal (Angela) kezdődik, és éjszakával végződik az egymondatnyi regény, van tartalomjegyzék, amelyben szerepel a Szivárványpászmák című fejezet, ám a fejezet maga a tartalomjegyzék. A fejezetcímek ugyan valamiképpen tagolják a szöveget, de nem törik meg, valóban csak egy-egy pászma, fénycsík villan bele a német kisvárosban zajló események folyásába. A szövegáradástól nem kell félni, mert ahogy hömpölyög, úgy visz is magával, nem árvízként elsodor, hanem hullámfürdőként beterít. A főhős, akinek a regényét olvassuk, Florian Herscht egy német kisváros, Kana lakója. Ez a jámbor és eközben hatalmas testi erővel rendelkező ember aggódik a világ jövőjéért (ez ügyben ír leveleket Angela Merkelnek, egyszer személyesen is megpróbál beszélni vele), ugyanis a szabad idejében egy fizikusprofesszor előadásait (és később őt magát is) látogató Florian arra jut, az emberiség által ismert univerzum veszélyben van.
Kana nevű település egyébként nem létezik Németországban, de van ilyen a Volga-menti német vidéken, és ilyen néven ismerünk magyar, ma már nem létező falut Budapest közigazgatási határán belül, fontos régészeti leletekkel, középkori apátsági romokkal, de Kána ismerős lehet a Bibliából is, János evangéliuma szerint Jézus első csodája is itt történt. (És itt akár egy újabb megbújó kapcsolatot is felfedezhetünk, János evangélistának a művészettörténetben jól ismert szimbóluma, a sas és az elbeszélésben megjelenő, az egyik neonácira a magasból vadászó sas között. Ez is Krasznahorkai, makroszinten az egyetemes kultúrtörténet, az európai – és még a távol-keletit is ide vehetjük – műveltség az ő szövegeinek a mindenkori legtágabb kontextusa.)
Mikroszinten pedig az egyén és közösség egyedi és eközben nagyon is tipikus jellemzői: problémái, kihívásai és tragédiái. Floriant is – hétköznapjait tekintve – elsősorban a különböző kapcsolataiban ismerjük meg, jól érzékelhető függéshelyzetét a Bossz nevű neonáci erősembertől, amely függésben Florian fokozatosan ér el odáig, hogy előbb fel- és elismeri a hazugságokat, majd egyre jobban elvaduló igazságosztóként megpróbálja módszeresen levadászni és kiiktatni a gonoszt. Eszközei kívül esnek a jogi normákon, míg végül ő maga is teljesen kívül reked a társadalmon. Az elbeszélés utolsó képe az, ahogy Florian találkozik azokkal a farkasokkal, amelyek a regény első felében jelennek meg a kisváros feletti hegyekben, mintegy jelezve – mit? Egyrészt azt, hogy bizonyosan Krasznahorkai-szöveget olvasunk, hisz farkas van benne, másrészt pedig hogy probléma van az emberi működéssel.
Ez a probléma, az ellentétek feszültsége a kívülről olajozottan működőnek tűnő élet nyilvánvaló jelei miatt kezdetben alig-alig érzékelhető. Amikor Krasznahorkai Kana mindennapjairól, a benne élő jellegzetes figurákról ír, az olvasónak még Hrabal is eszébe juthat, egy-egy helyen a szöveg hrabali áradása és benne a jellem- és más komikum már-már derűssé teszi a regényt. Ráadásnak ott a Bach-szál: az újnáci Bossz ugyanolyan, ha nem még nagyobb hőfokon izzik érzelmileg, ha Johann Sebastian Bachról van szó, mint amikor „idegenekről”, szó szerint rajong a zeneszerzőért, a zenéért. A poros kisvárosban képes azért szponzorálni egy zenekart, hogy az Bach-műveket adjon majd elő, és Floriannal kapcsolatban is ez az egyik legfontosabb célja: mentoráltja-beosztottja tanulja meg hallani Bachot. (Meg is tanulja, később, önbíráskodása kiteljesedésekor mindig Bachot hallgat, miközben a legvadabb módon erőszakoskodik, gyilkol.)
„A remény hiba” – mondja a kötet mottója. És minden bizonnyal arra gondol, hogy a világ keletkezése (és berendezkedése) a szövegben is tárgyalt módon az anyagi és antianyag-részecskék folytonos létrejöttekor a köztük lévő egyensúly – egy hiba folytán – megbomlott, eggyel több anyagi részecske jött létre, és lett a világ. Nem a reménykedés a hiba, hanem egy hibában lehet bízni, akár abban is, hogy van lehetőség a jó-rossz együttállását a jó irányába kibillenteni. És – bár én a magam világlátása szerint tudok erre már egy (egyszeri és megismételhetetlen) példát – őszintén szorítok minden ilyen „hibának”, ami a remény. Krasznahorkai új könyve ebben az értelemben: anyag.
Krasznahorkai László: Herscht 07769. Magvető Kiadó, 2021. 5999 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/12. számában jelent meg, március 12-én.
