Tatár Imre nemcsak az egykori Magyar Nemzet, de a magyar újságíró-társadalom nesztora is. Százéves korában látott napvilágot legújabb kötete.
A Baross utcától a Blaha Lujza térig nem hosszú az út; ha a Baross utca külső szakaszára gondolunk, akkor is nagyjából húszpercnyi gyaloglás kényelmes sétatempóban. Tatár Imre mégis a háborús idők, a megkülönböztető antiszemita törvények miatt Bánhida, Proszkurov és hadifogság útba ejtésével érkezett meg kamaszkora helyszínéről a Nemzeti mellé, a sajtópalotához – huszonhét évesen, 1947 nyarán.
Most napvilágot látott memoárkötete a háború utáni fordulópontig foglalja össze egy fiatalember sorsát. Nem kéri számon az élettől, amit elvett tőle, a munkaszolgálattól a hadifogságig tartó hat évet, sorait belső béke hatja át; megpróbáltatásait, az eltelt idő jó és rossz fordulatait tárgyilagos bölcsességgel, olykor szinte távolságtartással szemléli, miközben az események rendkívüli elevenséggel élednek újra olvasói előtt. Ott vagyunk magunk is az apa Baross utcai festékboltjában, látjuk a bejárattal szemben a porfestéket, a cipőkrémet, az apróárut, a fiókok fölött gúlába rakott mosószappanokat, a demizsonnyi sósavat, a pipereszekrényt a kimért kölnivízzel, a tejkrémmel, és azt is, ahogy a sötét pincében az inas petróleumot mér egy hatalmas hordóból. Ott vagyunk az üzlet tönkremenetelének pillanatában és a későbbi megpróbáltatásokban.
Az érettségi és az első zsidótörvény éve 1938. Tatár Imre nem mehetett egyetemre, a bölcsészkarra; egy Dandár utcai autószerelő üzemben talált állást Holubek úr keze alatt. 1941-ben hívták be munkaszolgálatra, szerencséje volt emberséges parancsnokával. Két esztendőn át dolgozott a bánhidai szénbányáknál, a bányatavat bővítették. „Amikor néhány tízezer muszost a Donig vittek, nekünk kétszázunknak Bánhidán és másoknak az itthoni munkatáborokban, nem volt veszélyben az életünk. Amikor viszont itthon kezdett romlani a helyzet, én már kint vonultam a magyar és német egységekkel Ukrajnában, bántódás nélkül.”
1943 őszén került Proszkurovba (a mai Hmelnickijbe), szállásuk rühes lovak istállójában volt. Mint utóbb megtudta, az ’56-os nemzetőrség későbbi parancsnoka, Király Béla vezérkari századosként ugyanott szolgált. Neki is szerepe volt abban, hogy az embertelen viszonyok megszűnjenek, és elfogadhatóbb körülmények közé jussanak. Durvaságot, gorombaságot itt sem tapasztalt, sőt egészségügyi munkaszolgálatosként nyelvtudásának hála egy főhadnagy megbízásából csellel tífusz elleni vakcinát szerzett a németektől. „A fiúk összeadták az álruhát. […] Olyan voltam, mint egy fiatal hadnagy, az utcán tisztelegtek is a szembejövő bakák.” A német ezredes azt kérdezte tőle: „Mit óhajt, Herr Kollege?” Amikor pedig megtudta, hogy csupán kétszáz embert érint a kívánság, „kiállította az engedélyt. Elmentem a német gyógyszerelosztóba, felvettem a kétszeri végigoltáshoz szükséges anyagot”, amit aztán ő maga adott be társainak, a parancsnokoknak.
Élete hamarosan fordulóponthoz ért: 1944. március 19-én bevonultak Magyarországra a német csapatok. A hír, ha késve is, de eljutott az arcvonalra. Akkor már folyamatosan hátráltak a Keleti-Kárpátok felé. Néhány munkaszolgálatossal és honvéddel átszöktek a szovjetekhez. A Vörös Hadseregnél azonban a tényt különösebben nem méltányolták, hadifogság várt rájuk, a munkaszolgálatosokra is. Kelet felé tartó menetükben még egy fekete francia fogoly is volt.
1947 nyarán hazakerült; akkor jutott el a Blaha Lujza térre, az egykorvolt sajtópalotába. Hajdani cserkésztársa, Nemes László hívta a Szabad Néphez, ahol külpolitikával foglalkozott, később üzemi riportokat írt. „Úgy két esztendő múlva kezdtem rádöbbenni, hogy csapdába kerültem. De ezt csak Sztálin halála és ötvenhat oldotta fel.”
Tatár Imre irodalmi igényű önéletrajza valóságos időutazás hiteles és mély korrajzzal, eseményekkel.
Tatár Imre: Fogságból fogságba – Utam a Baross utcától a Blaha Lujza térig. Zimber Könyvek, 2020. 2990 Ft
