A holokauszt utáni magyarországi zsidóellenes megnyilvánulások csak az utóbbi évtizedekben kerültek a szélesebb nyilvánosság látómezejébe. Az elhallgatásnak megvolt az oka. Bár a korábbi történelmi korszakokhoz képest többnyire bújtatott módon, de a szocializmusban is jelen volt egyfajta antiszemitizmus, amelyet részben táplált, részben másfajta ideológiai síkra terelt az a tény, hogy az 1948-ban létrejött Izrael állam a két világrend szembenállásában az úgynevezett béketáborral ellentétes oldalra került azzal, hogy az Egyesült Államok szövetségese lett, miközben a Szovjetunió az arab országokat támogatta. Az államilag irányított, monopolhelyzetben lévő médiában nem voltak ritkák az Izrael-ellenes viccek, Kertész Imre és Ember Mária regényeit pártkongresszusi határozatban ítélték el, a koncentrációs táborok túlélőiben pedig tovább erősödött a poszttrauma azáltal, hogy az átélt borzalmakat nem beszélhették ki. Mindez magával hozta, hogy a második világháború utáni, nem egyszer pogromba hajló antiszemita megnyilvánulásokat évtizedeken át elhallgatták.
Ennek számos oka kiderül Pelle János most megjelent kötetéből. A történész szerző nem először foglalkozik a témával, tanulmányokat és könyvet korábban is írt róla, mostani munkájában pedig újabb kutatásaira támaszkodva számol be arról, hogy például a választásokra készülő Magyar Kommunista Párt 1945-ben miként kezdte el saját politikai céljaira felhasználni azt, hogy a lakosság ellentmondásosan viszonyul a hazatérő holokauszttúlélőkkel szemben.
Ez utóbbiban – és ezt már én teszem hozzá – egyfajta elfojtani vágyott lelkiismeret-furdalás és szégyenérzet is lehetett, hiszen nem is olyan sokkal korábban még a kerítésre támaszkodva nézték, ahogy csendőrök viszik el hosszú sorokban a falujukból a zsidókat, akik egy része most visszatért, és akikről elterjedt, hogy revánsot vesznek. (Erről szól például Szántó T. Gábor 1945 című novellája és a belőle készült film.) A gyanakvás kölcsönös volt, az árdrágítókról, spekulánsokról és feketézők megbüntetéséről harsogott kommunista jelszavak ráadásul a korábbi zsidóellenes kliséket is fölélesztették. A részben önmaga, részben a politika által hiszterizált lakosság körében előkerültek a vérvádak is, ami az ország számos pontján pogromhoz vezetett.
Jól megírt, plasztikusan részletes leírásokban nem szűkölködő könyvében a sajtó és levéltári anyagok felhasználásával, valamint az egykori résztvevőkkel korábban készített interjúi nyomán Pelle utánamegy nemcsak az 1945–46-os zsidóellenes események történetének, hanem azok politikai és tömeglélektani hátterének, illetve annak is, milyen történelmi és szociálpszichológiai előzményei vannak a vérvádaknak. A háború utáni antiszemita megnyilvánulások időközben a történettudomány mellett a szépirodalomban is megjelentek, Závada Pál regényt írt a kunmadarasi tragédiáról, és Krusovszky Dénesnél is találunk utalásokat, igaz, egy későbbi, 1956-os pogromra. Pelle János könyvéből most az is kiderül, hogyan reagált például naplóiban az újjáéledő antiszemitizmusra Márai Sándor.
Pelle János: Vérvád, hisztéria, népítélet – „Zsidókérdés” Magyarországon 1945-ben és 1946-ban. Milton Friedman University Press, 2020. 3490 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/40. számában jelent meg.
