Mit akart Szabó Dezső az irodalomtól, és mit az azon túli világtól? Melyikben volt igazán otthon? Az irodalomtól várta az irodalmon túli világ képviseletét is, vagy arra csak eszközként tekintett, hogy politikai céljait képviselhesse?
Pontosak a kérdések, amiket Gróh Gáspár feltesz a legújabb Szabó Dezső-monográfiájában. A válaszokkal sokszor viszont már bajban vagyunk, minthogy valóban nem egyértelmű, mit tűzött ki maga elé célként Az elsodort falu szerzője. Ennek megfelelően olvashatunk arról, hogy „egyetemi éveinek magyar- és világirodalmi olvasmányairól, az őt ért hatásokról szinte semmit nem ír.” Előtte nem sokkal meg arról, hogy a finnugor nyelvészet iránti érdeklődését az irodalmi lelkesedés váltotta fel: „párizsi tartózkodásom alatt jobblétre szenderült bennem a finn-ugrász. Neki adtam magam az irodalom rendszeres tanulmányozásának, s azóta ez a gyönyörűségem.”
Mindezt azok után egyébként, hogy tanára lenyűgözésére egyik hétről a másikra tanulta meg a finn nyelvtant és a Kalevala több fejezetét. Folyamatosan bizonyítani akart? Inkább az tűnik ki, hogy már fiatalkorától elégedetlen volt mindazzal, amit környezetében látott. Magával ragadta a váteszszerep, a reformokat elkerülhetetlen fontosságúnak tartotta. Ellentmondásos módon megint: párizsi élményei nagy hatással voltak rá, a nyugathoz való felzárkózást sürgette, de közben nem tetszett neki az sem, mikor a magyar irodalommal való foglalatoskodást motívumvadászattá fokozták le. Ahogy Gróh összefoglalta: „Úgy gondolja, hogy azok, akik a nyugati források emlegetésével akarják a magyar irodalmat bekötni az európai irodalom vérkörébe, nemcsak eredetiségétől fosztják meg, hanem eleve le is fokozzák, másodlagos jelenségnek nyilvánítják, és ezzel éppen a célba vett Európát távolítják el tőle.”
Szabó Dezsőt ugyanazért szokás kedvelni és elutasítani is. A fentebb is említett okokból: nála az irodalom nemcsak irodalom volt. Ha nem is egyértelmű politikai propagandára használta szövegeit, de eszközként mindenképpen. Mint Gróh is írja, az Erdélyi földről című kezdeti szárnypróbálgatás még egyértelműbb darab volt, „Szabó Dezső a későbbiekben messzebb kerül az ennyire könnyen beazonosítható pártpolitikai nézetektől, de abban nem változik, hogy az irodalmat (nemzet)politikai célkitűzéseinek agitációs eszközeként használja.”
Pedig eközben a szerző csupa meglepetés, és egészen máshova jutott, mint ami indulása alapján sejthető lett volna. Gróh könyvének érdeme, hogy megmutatja, honnan hova tartott Szabó, mi vezette arra, hogy felhagyjon az egyik iránnyal, és inkább a másik felé haladjon tovább. Hogy végül kortársai csak vakarják a fejüket, mint Laczkó Géza is tette: „[M]indenre gondoltunk, mi lesz belőle, csak egynek nem volt nyoma sem szavában, sem tettében, sem semminemű megnyilatkozásában, annak, hogy egyszer majd felcsap írónak, és regényt ír a született regényalak… […] Még ma is alig hiszem […], hogy a horpadt mellű, vékony nyakú, sovány, szerény, szórakoztató, a XVIII. századból hozzánk tévedt magyar tudósfigura, a kollégista Szabó Dezső azonos azzal a vastag nyakú, boltozatos mellű-hasú, puffadtra hízott, fennhéjázó, veszedelmes Szabó Dezső íróval, aki csak azt marta meg, aki valaha jót tett vele.”
Kemény, talán igazságtalan szavak, amikből Szabónak bőven kijutott életében és azután is. Meglehet, tett is érte, talán mindegy is volt sokszor, mit tesz vagy ír, ha egyszer már annak alapos tanulmányozása nélkül is besorolták valahová. Az utókor dolga megvizsgálni, mi az, ami ebből a megkövesedett Szabó-képből valóban a valóságot tükrözi.
Gróh Gáspár: Szabó Dezső, MMA Kiadó, 2020, 248 oldal
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/40. számában jelent meg, október 2-án.
