Embereket és városokat fogok gyűjteni, mondtam. Férfiakat és nőket. Ez lesz az életprogramom. Előbb embereket, mert az olcsóbb, utána városokat, mert az pénzbe kerül, és pénzem még nincs. Jó lesz, mondta Attila.
Ez a párbeszéd Gazda Albert felnövésregényének végén van, de nemcsak előre, a később majd megírandókra mutat, hanem összegez is. A Leningrád a felkészülés regénye, amelyben persze anélkül sorakoznak az epizódok, hogy a megtörténés idejében bárki kimondaná, merre, mik felé tart egy ember, az elbeszélő élete. Csak zajlik, épül: elmúló és érkező időszakokból, megismert és megismerni vágyott helyekből, elérhető (aztán elveszíthető) és elérhetetlen emberekből. „Kezdetben a világ átlátható, otthonos, megismerhető”, de ahogy telik az idő, úgy tágul is, a saját fókusz erősödik, ahogy épülnek be egy életbe a tapasztalatok. A kisgyermekkor első emlékei, az óvoda és az iskola terében zajló események és az ezekre visszatekintő, a szöveg bizonyos helyein már-már valós időben értékelő reflexiók éppúgy izgalmasak, mint a részletezés: könyvek, zenék (a könyv végén listát is találunk), filmek, vonatok, foci és családtagok, barátok, rokonok, a város, az ország. (Itt fontos megjegyezni, hogy mennyire kifejező P. Szathmáry István remek kötetborítója.) Nem múlik az idő, sokkal inkább azt érezni, hogy ténylegesen telik. Megtelik. „Csak a tehetetlen ember káromkodik, mondja olyankor anya, amitől apa még jobban káromkodik” – mondja az elbeszélő, és mintha csak a (nem is annyira) rejtett anyai elvárásnak tenne eleget: folyton tevékenykedik, minden érdekli, mindenről véleménye van.
Gazda Albert regénye, mint minden ilyen típusú kötet: különleges. A mikrotörténelem, vagy ahogy még szokás nevezni: a történelem alulnézetből mindig izgalmas, ha a szerző jó érzékkel helyezi nagyobb kontextusba a személyest és fordítva: ha a személyes megmerül a korszak(ok)ban, és mint lakmuszpapír megmutatja, hogy miként hatott a kor. Ilyen értelemben a Leningrád nem alulnézetből, hanem felül- és oldalnézetből is beszél a történelemről azzal, amiért és ahogy visszanéz a múltra. Ha kell, tisztázó szigorúsággal, ezzel együtt gyermeki ragaszkodással, ezért is lett a regény egy ember története mellett nem mellékesen egy város, egy országrész és egy korszak regénye is. Ebben a tekintetben nem kisebb írói teljesítmény mellé lehet helyezni a Leningrádot, mint például a szintén nem olyan rég megjelent Bereményi Géza Magyar Copperfieldje, vagy Kukorelly Endre TündérVölgye.
A regény a világról, a most is létező és bizonyos tekintetben ma könnyebb, de sok tekintetben nehezebb helyzetben lévő Kárpátaljáról is szól, mely országrész (régió, világ) méltatlanul kevés figyelmet kap a rendszerváltás utáni szépirodalmi művekben. A kortárs magyar irodalom adós, és ebből törleszt most egy fontos részt a Leningrád, még akkor is, ha a szöveg egy ponton sem jelzi, hogy ez szándéka volna. Éppen ettől, a természetességtől lesz igazi teljesítménnyé. A Leningrád magyarságteljesítmény, a szó Esterházy Péter által használt értelmében. Az önéletrajzi elemekből is építkező regény, ahogy egy interjúban beszél erről a szerző, ezért nem önéletrajz, még kevésbé napló. Tudósítást, elemzést, értékelést Kárpátalja múltjáról, jelenéről az újságíró Gazda Alberttől eddig is olvashattunk, ez a kötet most nagyon más. Másként személyes, mint egy publicisztika, másképp rendszereződik benne a tudás. A Leningrádban megszólaló hang egyszerre gyerek és visszatekintő felnőtt, majdnem, hogy kortalan és egyszerre „técsi” (így beszélnek a Técsőn élők önmagukról) és már elszármazott, de korántsem sem „helytelen”.
Így segít fontos tudáshoz az ottani magyarok életéről, múltjáról és bizonytalan jövőjükről. Hogy milyen volt a háború után: „Lajos nagyapám nem volt már fiatal, és erős sem volt, nem jutott semeddig, nem látta meg Szibériát, meghalt Szolyván, ahol összegyűjtötték az embereket. Vagy talán Szamborban. Soha nem fogjuk megtudni.” Milyenek voltak a kommunisták: „Jött Lenin, eltörölte a papokat, így most már világosság van, és nem lehet átverni az embereket. Ez az eltörlés tényleg jól sikerült, mondja erről anya, Vass tiszteletes urat is elítélték huszonöt évre.” Nagyon beszédes az alábbi meghatározás is: „Az oroszokat dávájoknak mondja anya. A давай azt jelenti, hogy add ide. Úgy vettek el annak idején mindent, hogy azt mondták, давай, és akkor oda kellett adni, ami még megvolt.” És eközben hogyan kellett az ismert igazságokkal óvatosan bánni: „A történelemkönyvekben felszabadítást írtak, János bácsi elszabadításnak mondta, igaz, anya is, de ő mindig hozzátette: nehogy mi is így mondjuk az iskolában vagy valahol, mert az szovjetellenes, és könnyen baj lehet belőle. Úgyhogy nem mondtuk. Eleve nem akartunk szovjetellenesek lenni, mi is úgy éreztük, hogy másképpen nem lehetne semmi, csak úgy, ahogyan élünk, és azt az egyet sajnáltuk, hogy Magyarország messzire van, csak a tévéből, a rádióból, az újságokból, a könyvekből ismerjük.”
A nem is annyira elrejtett József Attila-idézetben mennyi tragédia van: hiszen Kárpátalján nem ezer kilométerekre éltek és élnek az emberek, hanem szoros közelségben, csak volt és még mindig van egy határ. Ahogy akkor, ma is a magyar idő szerint számolnak az ott élők, prózai oka volt és van ennek: a magyar tévé adásait nézik. Egy técsői gyerek ígéret földjeként tekint, gondol Magyarországra: „Az egészen biztos, hogy Magyarországon a legjobb. Ott minden máshogy van, mint nálunk. Tele vannak a boltok. Nem kell sorba állni kenyérért és húsért. Mindenki magyarul beszél mindenhol. A moziban magyarul adják a filmeket. Vagy magyar felirattal. Mindenki kedvesebb, intelligensebb. A boltokban mosolyognak az eladók. Ha bemész, biztos, hogy megkérdezik: mit szeretnél.” Ez a „mit szeretnél” többről szól, mint a szükség. A szabadság nem is annyira rejtett metaforája.
Jóllehet címszerepbe egy orosz város, Leningrád került, de ez épp, hogy erősíti a fentieket, hiszen Szentpétervár a szovjet időkben is megmaradt nyugatinak, izgalmasnak, élhetőnek, s így volt vágyott. És ha már szovjet idők: a már idézett János bácsi egyébként „azt is mondta: lehet, hogy nem lesz mindig így. Volt egy furcsa szokása is. Amikor esteledett, és lebukott a nap a látóhatár mögött, függetlenül attól, hogy nyár volt, ősz, tél vagy tavasz, akkor mindig az eget nézte percekig. Nyugat felé figyelt, mintha várt volna valamire, mintha fel kellett volna bukkannia valaminek ott. Ha megkérdeztük, hogy mit csinál, mire vár, azt mondta: nézi, hogy jönnek-e már az angolok. Az angol nehézbombázók. Meg a vadászgépek. Közben huncutul mosolygott.” Ez is határhelyzet, furcsa kettősség: a Szovjetunió öröknek tűnő létezése és közben a történelmi tapasztalat a folyton mozgó, változó határokról, uralmakról, időkről.
„Te csak tanulj, kisfiam, mondja apa és anya. Hogy soha ne kelljen olyan nehezen dolgoznod, mint nekünk. Úgyhogy tanulok” – olvassuk. A biztonságos otthontól egyre messzebb ellépő elbeszélő sosem távolodik el végképp, minden, amit elmesél, már szervesült, belülről mondja, amit mond. Hogy miként épül fel a világ, azt visszatekintve, újra megmerülve tudja rekonstruálni. „Minden más később van.” A 2018-ban megjelent Katonakönyvben (szintén Cser Kiadó) a katonaéveit írta meg Gazda, és én az arról írt recenziómban a harsányság helyett kellő mértékben adagolt rezignáltságot, a tréfák, viccek helyetti fi nom szellemességet, a néhány szóval, tőmondattal rajzolást zsurnalizmusként azonosítottam. Tévedtem. Gazda saját hangja, saját nyelve ez, amin még – remélhetően – sokszor fog megszólalni.
Gazda Albert: Leningrád. Cser Kiadó, 2021, 3995 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2021/19. számában jelent meg, május 7-én.
