Szeretett alkotónk naplójában elmélyedni, és olvasni hétköznapibb módon megfogalmazott, mégis azonnal felismerhető reflexióit: tökéletes intellektuális szórakozás. Felcsapni a munkanaplót viszont már jóval embert próbálóbb feladat. Ahhoz már jelentős háttértudásra van szükségünk, legalábbis ha élvezni akarjuk az olvasottakat. Nem elég csak egy-két művet ismerni, nagy vonalakban tudni a szerző életművéről. Ha viszont már betéve fújjuk oda-vissza az egészet, úgy elsőrangú élményben lesz részünk. Akkor tényleg azt fogjuk érezni, hogy összeáll a fejünkben a munkásság egy nagy egésszé, világossá válnak azok a részletek is, amik korábban esetleg nem voltak egyértelműek.
Amikor Munkanapló I. címmel magyarul is megjelentek Ingmar Bergman 1955 és 1974 közötti feljegyzései, a Bergman-kedvelő örülhetett, aggódhatott is. Rögtön eszembe jutott Albert Camus-től a Noteszlapok I., ami 1935-től 1942-ig jutott, és amit aztán magyar kiadásban azóta sem követett második vagy harmadik kötet. Igaz, azt egy kisebb kiadó is gondozta, így azért bízhatunk benne, hogy a svéd rendezővel messzebb jutunk.
Ahogy Camus említett munkájára, úgy a Bergman-munkanaplóra is jellemzőek a részletesebb vagy épp csak megvillantott történetvázlatok, töredékes feljegyzések. Követhetjük A hetedik pecsét megszületésének folyamatát, ahogy az Arcét és A nap végéét is. Csak itt még Kísértetfilmként, illetve Emlékfilmként említi őket a rendező. Előkerülnek olyan projektek, amiket aztán végül félretett, ahogy az első gondolatokhoz képest évtizedekkel később megvalósított munkák is (Fanny és Alexander).
Úgy az igazi ezeket a vázlatokat olvasnunk, ha ismerjük a végeredményt is, így pedig már az is világosabb lesz számunkra, miért mozdult el erre, máskor arra az alkotó. („Bibinek igaza van. Elég a komédiákból. Ideje valami mást csinálnom. Ne hagyjam magam elijeszteni. Jobb, ha ezt csinálom, mint egy rossz vígjátékot.” Máskor: „nem akarok többé házassági konfliktusokat babusgatni. Elmondhatatlanul unom már őket, mind iszonytatóan humortalan és komolykodó és mélyenszántó és átlátszó és túlzó, de a motiváció egyikben sem igazi és meggyőző.”)
Mélyen emberi és szimpatikus a félelmeit feltáró Bergman, aki egy rossz kritika kapcsán magát rágja, vajon miben nem volt elég jó. És utólag meglepő is olvasni, hogy nemcsak az Egy nyári éj mosolyát szedték szét („olyan sör, amit pezsgősüvegben hoznak forgalomba”), de például az Aftonbladetben A hetedik pecsét kapcsán is amatőr párbeszédeket és zavarosságot emlegettek.
Hol munkába menekül (legtöbbször azért ezt teszi), máskor a róla kialakult képen töpreng, vagy épp saját magát ostorozza mindazért, amit épp önmagáról gondol. Izgalmas olvasni, hol hagyja magát meggyőzni, és mikor keresi csupán a megerősítést a már meghozott döntésekben.
Azért is nagyszerű ez a Munkanapló, mert folyamatában figyelhetjük, ahogy felépül egy már teljesként látott, akként becsült életmű. Különös ilyenkor mindig belegondolni, hogy mindig csak egy kicsin múlik, hogy nem alakul teljesen másként, és mondjuk nem vész a semmibe egy-egy öröknek érzett klasszikus. Érdemes hát remélni, hogy ezt a kötetet nálunk is követi majd egy második.
Ingmar Bergman: Munkanapló I., fordította: Kúnos László, Scolar, 7475 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2021/28. számában jelent meg, július 9-én.
