Arcade népe, hejjj!

A hazai közízlést ismerve őszinte kíváncsiság fogott el, hogy a 80-as évek diszkójától a legmenőbb indie-rock hangzásig szinte minden stílust magába olvasztó Arcade Fire-re hányan lesznek kíváncsiak kis hazánkban, s szerencsére nem is kellett csalódnom. Körülbelül 3000-en lehettek a Papp László Sportarénában vasárnap, többségében fiatalok – a 20-as, 30-as éveiket taposók –, akik vasárnap este nem a foci vb-t vagy valamelyik kereskedelmi tévé feltörekvő csillagának egy áruház parkolójában lenyomott playback hakniját választották szórakozásul, hanem inkább kilátogattak a kanadai csapat bulijára a Stefániára.

Annyit előzetesen elmondanék, hogy a zenekar először járt Magyarországon és azok akik kísérik a bandát valamelyik közösségi csatornán, nem is lepődhettek meg azon a gegen, hogy az alapító Win Butler az egyik divatos Madách téri szórakozóhelyen DJ-zett szombat este, ahogyan azt már tette jó néhány országban is a koncertjeik előtt. Az Arcade Fire egyébként a már említett Win Butler és felesége, Régine Chassagne házasságának egyik folyománya. A sikeres érzelmi fúziónak az elmúlt évek során (bár jónéhány zenésszel kiegészülve) sikerült összehoznia 5 nagylemezt, és egy Grammy-díjat is, amit még 2011-ben kaptak Suburbs című albumukért. Ha belegondolunk, nem is lehet rossz szimbiózis a zenészpár kapcsolata, hiszen a repülő tányérok és bulvárban kiteregetett magánéleti problémák helyett a házaspár egy egészen sikeres zenei pályára lépett, aminek a gyümölcsét szerintem még csak most kezdik majd leszüretelni.

Aki hallott már a csapatról, az tudhatja, hogy a zenei világukra (ahogy az lenni szokott) sok minden hatott: felfedezhetjük benne a '70-es és '80-as évek artpopját David Bowie, a Roxy Music vagy a Talking Heads személyében, egy kis Neil Young-os Springsteen-es beütéssel, amit néha például a Flock of Seagulls szintipop hangzása vagy a Nine Inch Nails légkalapács szerű indusztriál ütemei díszítenek. Egyszóval van ebben a zenében minden, ami brit, de egyben amerikai is, talán ez egy montreali ihletettségű zenekartól nem is meglepő. Hogy a jelenről is szó essen, a csapat az éppen az aktuális nagylemezét, a 2017-ben megjelent Everything Now-t promózza, és ezen turné keretein belül jutottak el kis hazánkba is. A szóban forgó lemezről annyit érdemes tudni, hogy az Arcade nem hiába szerződött egy nagy kiadóhoz és nem is hiába szerződtette a daft punkos Thomas Bangaltert, a korábban a Coldplay háza tájáról ismerős Markus Dravst, és a „Portishead-koponyát”, Geoff Barrow-t producerként, hiszen az Arcade Fire célja az áttörés, amit a lemezeladásaik igazolnak is... Többen próbálkoztak már efféle szintlépéssel, stílus mix-szel, amibe sokaknak bele is tört többe a bicskája. A totális megfelelés az alternatív és a mainstream pop között lebegő együttestől sosem lesz könnyen teljesíthető feladat, de a zenekar vasárnapi koncertjét nézve szerintem erre minden esélyük megvan...

A hangversenyt a belgrádi Repetitor nyitott meg, majd pontban 9-kor érkezett a színpadra az Arcade Fire, Beethoven 5. szimfóniájának kíséretében. Nemes egyszerűséggel csak a közönség sorai közül felsétálva a színpadra. A programadó lemez húzó slágerének az Everything Now-nak már a kezdő dallamai alatt szinte felrobbant az Aréna, a kisszámú közönség hatalmas hangulatot csinált. Win Butler és csapata nem egy kifejezetten a sztároktól manapság elvárható külsőségekben megnyilánuló zenekar, a tagok teljesen átlagos figurák, mind küllemben, mint színpadi mozgásban, de nem is ebben rejlik az erejük. Zenéjük döbbenetesen okosan kitalált keverék, amibe tényleg minden zenei stílus és hangszer belefér. Magyarországon nem megszokott színpadi látvány, hogy egy popzenekar nagyjából 10 főből álljon, az pedig csak hab a tortán, hogy a röplabda csapatokhoz hasonlóan, itt is játszik mindenki egy másik posztján. Regine Chassagne például az egyik pillanatban még dobolt, a másikban pedig már a szintit nyúzta. Ezek a váltások egyébként nagyon jótékonyan hatottak a színpadi show-ra. Az Arcade Fire egyik fő fegyvere az az energia, amit a színpadon képesek megteremteni, majd ezt az energiát – ahogy vasárnap is kiderült – az egész koncert alatt képesek fenntartani, s még folyamatosan fokozni is. Win Butler a koncert folyamán jó néhányszor leszaladt a közönségéhez és pacsizott velük, jelenléte szinte betöltötte az egész Arénát, és ezt nem képletesen kell érteni, hiszen a színpad két részből állt, – a főszínpad egészen kinyúlt a keverőpultig – így a frontember simán bejárhatta a lefelezett Arénát. A közönség pedig vevő volt a folyamatos kapcsolatra. Jól érződött, hogy a nagyérdemű valamiféle – általam is rég látott – szimbiózisban él a kedvenceivel. A fellépés alatt sokat gondolkodtam (Arcade Fire-szűzként), hogy mi lehet a zenekar sikerének titka, hogyan válhatott az ezredforduló után alakult csapatok talán legjobbikává, a sajtó, az újságírók és a zeneszeretők kultuszegyüttesévé. A válasz mindenképpen az eklektikusságukban rejlik, ennyire tudatosan használni és érezni az egyes zenei stílusokat néha már-már pofátlanságnak hatott. De mégsem vált azzá, mert amikor egy dalban meghallottam egy kis szintipopot idéző hangot, máris váltotta azt egy fajsúlyos gitár-téma, majd azt egy újabb ötlet és így tovább, nem pofátlan nyúlások sorozata ez, sokkal inkább a profizmus és a nyitottság találkozása. Ami egyébként önmagába hordozza az „aki sokat markol, keveset fog” dilemmáját is, erre a zenekar jövője mindenképp választ fog majd adni.

[caption id="attachment_1596" align="aligncenter" width="1000"]

A turné dallistájába a csapat szinte az összes slágerét beválogatta. Elhangzott többek között a Black Mirror, az Electric Blue, a Put Your Money on Me, a Neon Bible, a The Suburbs, a Ready to Start és az Afterlife is. Az amerikai mozik külsejét utánzó színpad érdekesen ötvözte a puritán és a grandiózus színpadi elemeket. Ötletes és igényes látványvilágot sikerült becsempésznie a zenekarnak az Aréna falai közé. Külön kiemelném a színpad és a keverő fölé lógatott diszkógömbök duettjét, az egyik dalát a „B” színpadról karaokézó Butler gegjét, és azt is, hogy mennyire szeret az Arcade Fire élőben zenélni.

Tömény, de egyben felejthetetlen két órát sikerült a kanadai groupnak összehoznia Budapesten. Ahogy én is (sokakkal egyetemben) eddig ismeretlen terepre tévedtem az Arcade Fire-rel kapcsolatban, bátran ajánlom mindenkinek a Butler és csapata kínálta élményt. Engem megvettek kilóra, úgy hogy észre se vettem. Ez a zenekar az, amit élőben egyszer (vagy többször), de látni kell. S mit lehet még egy zenekarról mondani, mint azt, ahogy egy régi mondás is tartja: ha stílusod van, mindened megvan... Az Arcade Fire-nek, úgy látszik, mindene megvan, ami a sikerhez kell.

[caption id="attachment_1597" align="aligncenter" width="1000"]