A Depeche Mode kedd este nagyjából egy év leforgása alatt harmadik(!) magyarországi koncertjét adta, most éppen a Lővérek lankái előtt.
Megalakulása óta valami egészen hihetetlen sikertörténetet futott be hazánkban a basildoni szintipop trió, és ha csak a hazai rajongók kitartását vesszük alapul, ami egyébként világszinten is kuriózum, sőt egyfajta analógia a fanatizmusra. A magyar „depesesek” szókapcsolat a csapat hivatalos önéletrajzában is több helyen szerepel, ami egy megfejthetetlen szimbiózis, s talán csak azok érthetik akkor átélték a 80-as évek Magyarországán azt, hogy az akkoriban még Alan Wilder dalszerző zsenivel kiegészült Depeche Mode és zenéje egyfajta vallási kultusszá emelkedett, s talán hamarabb sorolták volna a történelmi egyházak közé őket, mint bármelyik egyéb vetélytársat a témában.
Bár a zenekar 1985-ben adta első koncertjét hazánkban (negyedik nagylemezük turnéján), Dave Gahannek, Martin Gore-nak, Alan Wildernek és Andy Fletchernek valami olyan dolgot sikerült becsempészni a vasfüggöny mögé, ami táptalajra lelt és szépen el is burjánzott. 1985-óta jó néhányszor megfordultak már nálunk, szerencsére ez a szokásuk a mai napig töretlen!
Nem múló divat, hanem igazi állócsillag
Telt házas koncerttel tért vissza a Depeche Mode Budapestre. A Global Spirit turné hétfőn este érintette Magyarországot, a zenekar a tavasszal megjelent lemezét – a Spiritet - mutatta be mintegy 20 ezer hazai rajongójának a Groupama Arénában. Az angol zenekar és a magyar közönség kapcsolata egészen misztikus, kívülálló szemmel szinte megfejthetetlen.
A 90-es évek elején egy nagyobb válságot átélt zenekar mára új erőre kapott, s állítom, nincs olyan ember itthon, aki ne hallott volna róluk. A Depeche Mode a világ, de legfőképp a magyar fiatalokra gyakorolt hatását egyszer még az érettségi tételek között találjuk, ebben szinte biztos vagyok. A Rohanó Divat tagjai már a 80-as, 90-es években meghatározták a zenei trendeket, divatot és stílust teremtettek, és a világ globális zenei változásaira mind a mai napig hatást gyakorolnak. S bár Alan Wilder kiválásával elvesztették zenei motorjukat, nagyjából négyévente még mindig ugyanúgy szállítják az aktuális sorlemezeiket mint régebben, néha nagyobb, de általában már kisebb zajt kavarva a slágerlistákon. Ez köszönhető egyben Martin Gore vaskalapos, hiú és féltékeny csapatvezetői „erényeinek”, másrészt talán a néha nem túl optimális zenekari producerkiválasztásnak is. Lassan másfél évtizede nem tudnak kilépni a minimal és az elektroblues bűvköréből.
De, ha nem megyünk bele a szőrszálhasogató szakmai kérdésekbe, akkor csak annyit mondanék, hogy a zenekar köszöni szépen és jól van! Az előző években például épp leigázták a világot utolsó nagylemezük, a Spirit turnéjával, ami még mindig tart. Gahanék eljutottak a koncertsorozat keretin belül szinte az összes kontinensre. A turné mostani, befejező szakaszában az európai fesztiválokat látogatják éppen, és sajnos az eddigi fellépésektől eltérően néhány számmal rövidebb, kifejezetten a szabadtéri események igényeihez kialakított dallistát játszanak.
A Mode-nak egyébként ez volt az első hazai fesztivál-koncertje, ami miatt külön köszönet illeti a szervezőket. A Voltegyébként teljes mértékben felkészülve várta a hatalmas volumenű bulit, nyilván az eddig években szerzett rutinnak köszönhetően zökkenőmentesen be is jutott mindenki, kisebb fennakadások voltak, de a hideg esőn kívül semmi sem zavarta a koncertélményt. És ha már eső, egy régi magyar mondás szerint; ha Medárd napján esik akkor negyven napig esik. Nincs ez másképp a Depeche Mode fellépéseivel se: ha Magyarországra látogatnak, akkor tuti esni fog! Ez a rajongók között elterjedt mondás, ha még nem is épült be a teljesen hazai köznyelvbe, higgyék el, jó sok helyről hallottam már.
A banda a Volton pontban 9-kor kezdett a Spirit című lemez Going Backwards című dalával, amit a már a Global Spirit-turnén megszokott Ultra-blokk követett az It’s No Good-dal és a Useless-el, ami közbe beszúrtak egy remixet a Playing The Angel-lemezről a Pain That I’m Used To személyében. Aztán jöttek a nagy klasszikusok, a Precius, a World In My Eyes, amit Anton Corbijn holland fotográfus, még a Violator-érában készült fotói díszítettek. A kivetítések megegyeztek a turnén eddig látottakkal, Corbijn munkái mindig okosan és szuggesztíven erősítik a csapat mondanivalóját. Nem hiába a csapat majd teljes értékű tagja a lakli fotós.
A zenekar nagyon jól szólt, a szeles idő se tudott beleszólni a hangzásba, nem repkedett a hang-ide oda. Dave hangja is friss volt, bár személy szerint én örülnék, ha befejezné az egy kangörcsös gorilla és Iggy Pop szerelemgyerekének ének és mozgásstílusában előadott színpadi performanszát. Dave Gahan az Dave Gahan, máig szokatlan nekem ez a póz, amit az Exciter turné óta magára vett. A Cover Me alatt a tömeget figyeltem és azt kell mondjam, a Depeche Mode nem fesztiválzenekar. Már a stílusuk is megköveteli az intimitást, ami egy ilyen jellegű előadáson teljesen elveszik. A nem kislemezes slágereket a többség csak töltelékként kezeli, vagy kimegy sörért, pedig Dave személyes vallomása az igazán érdekes dalok közé emeli a Spiriten megjelent szerzeményt.
Lassan egyszerűbb lenne letelepedési kötvényt adni a Depeche Mode tagjainak
Péntek este újra megnyitotta a kapuit Papp László Sportarénában a Hotel Ultra. Egy év alatt a második telt házas buliját adta Budapesten a Depeche Mode, arról nem is beszélve, hogy június 26-án triplázásra készül a zenekar a Volton. Hogy egy „A" kategóriás csapat egy év leforgása alatt (várhatóan) 3 teltházas koncertet adjon hazánkban, példa nélküli.
Martin az este alatt a Music For The Masses általam is nagyon várt klasszikusát, a The Things You Said-et énekelte, ami szerintem Peter Gordeno billentyűssel duettszerűen előadva förtelmes volt, de ez nyilván szubjektív. Örültem, hogy végre leporolták a különleges hangulatú dalocskát, sajnos a koncert rövidsége miatt a Home kimaradt, de azért Martin kitett magáért az este alatt, érezhetően a vokál részeit előre tolták, ami igazán jót tett a koncertnek. Martin is élvezte a bulit, ahogy Andy Fletcher is, aki jó néhányszor vidáman integetett ki a szintijei mögül. Christian Eigner osztrák dobos majdnem hazai pályán játszott, az arcán folyamatos vigyorral püfölte a dobszerkót, jót tett a hangzásnak, hogy visszafogják a játékát az utolsó turné óta, a Depeche Mode ugyanis nem rock zenekar! Annál jóval különlegesebb...
A koncert második felében rendre jöttek a legnagyobb slágerek, az In Your Room, az Everything Counts, a Personal Jesus és a Never Let Me Down Again-t is játszották, amit a fanatikus közönség folyamatos ugrálással és énekléssel hálált meg. A ráadásban Martin a Somebody-t énekelte, amit nem értek miért tett, a turné során már elhangzott Budapesten. És itt megállnék egy pillanatra: nem tudok szó nélkül elmenni amellett, hogy hiába több legre osztott egy Depeche Mode turné, ha egy estén látod őket, akkor szinte mindent látsz. Kevés a csere szám, szinte csak Martin váltogatja a slágereit, ez gondolom a bonyolult szintiprogramozásnak és egyéb okoknak is köszönhető, de ezt orvosolhatnák már végre. A Walking In My Shoes és az Enjoy The Silence után az 1981-ben még Vince Clarke által írt Just Can’t Get Enough zárta a show-t, ami után még percekig tapsolt a nagyérdemű. Összességében remek, de teljesen átlagos koncertet adtak a londoni szupersztárok, akik lassan – hihetetlen kimondani – 40 éve koptatják a világ legnagyobb színpadjainak a világot jelentő deszkáit.
A Volt szervezőinek megköszönöm, hogy be merték vállalni ezt a volument és szerencsére nem is véreztek el a fellépés súlyának a terhe alatt. Egyébként a fesztivál dübörög tovább, érdemes kilátogatni Sopronba, egyrészt maga a város is csodaszép, ahogyan a fesztivál is egy kis ékszerdoboz, amit olyan előadók nyitogatnak még a héten, mint például az Iron Maiden, a Limp Bizkit vagy épp az Avanged Sevenfold.
Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.
