Az utóbbi idők egyik leglazább magyar animációs filmje – jellemezhetnénk a Ruben Brandt, a gyűjtőt, ha egyáltalán lenne értelme rangsort felállítani. Tény, a játékfilmes pörgés ellenére e téren az elmúlt évek sem hoztak nagy változást, sőt, az érintettek sokszor arról beszélnek, hogy ma is nehéz támogatást kiharcolni egy-egy egész estés animációra. Mostanában így leginkább a gyerekek örülhettek az olyan produkcióknak, mint a Lengemesék és az Egy kupac kufli, és ha el is készült közben egy Manieggs, kiemelkedő színvonalról akkor sem igazán beszélhettünk.
Ezen változtathat most a Ruben Brandt, a gyűjtő, aminél vagányabb animáció világszerte is kevés született. Félő viszont, hogy a november 15-étől a mozikban látható alkotás inkább a kultfilmes státuszt célozhatja be, arra pedig kevesebb az esélye, hogy széles tömegek a keblükre öleljék. A szerb származású, viszont évtizedek óta Magyarországon élő Milorad Krstic munkája ugyanis vérbeli művészfilm, a szó szoros értelmében.
Ruben Brandt, a gyűjtő (12) előzetes
A Ruben Brandt, a gyűjtő a magyar animáció régi adósságát törleszti, egy igazi alkotóműhely jött létre a nagy költségvetésű film körül. Milorad Krstić egyedi látványvilágú akció-thrillerében az egész világot bejárjuk egy olyan utazással, amely percenként okoz újabb és újabb meglepetéseket. Egy különös rablássorozat rázza meg a világ leghíresebb múzeumait: egy rejtélyes bűnbanda egymás után szerzi meg a legértékesebb képeket.
Rubens és Rembrand nevének ötvözéséből született meg a főhős karaktere, aki művészetterapeutaként dolgozik, egyébként pedig rémálmaiban híres festmények kelnek életre és támadják meg őt. Rögtön a film elején ennek leszünk tanúi, majd kezdetét veszi egy olyan őrült és intenzív filmélmény, amitől még a feketeöves festészetrajongók is felköthetik a nadrágjukat. A stáblistán külön olvashatjuk is, milyen műalkotásokat használtak fel a másfél óra során, de a hozzáértőknek persze külön élmény, hogy szembesüljenek a félpercenként érkező kulturális utalásokkal. Olyan ez a film, mint az Esterházy-féle posztmodern: bölcsészek számára a legnagyobb élvezet lehet, mikor újabb és újabb referenciaponttal találják szembe magukat.
A Ruben Brandt mégsem csak ennyi, sőt. Akár bukáshoz is vezethetett volna, amennyit Krstic igyekszik markolni – egyszerre készített műtárgyrablós bűnügyi filmet, feszült thrillert és az európai mozi hőskorát megidéző szerelmi sztorit, ami néha mintha maga sem tudná, melyik akar inkább lenni. „Álmomban két macska voltam, és játszottam magammal”, szól mottóként a klasszikus Karinthy-idézet, tökéletesen jellemezve a produkciót is, ami nemcsak a nézőt, de saját magát is rendre kihívások elé állítja.
Azért is hallhatunk már a bemutató előtt olyan lelkesült reakciókat, és emlegethetnek sokan egyenesen Oscar-gyanút, mert a Ruben Brandt az általa felállított magas lécet végig meg is ugorja, így különleges filmélménnyel megajándékozva az erre fogékony nézősereget. Érdemes lesz követni Krstic művének útját a továbbiakban is.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 26. számában jelent meg, 2018. november 9-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon!
