Az utóbbi évek egyik méltatlanul mellőzött rendezője Pálfi György. Ebben nemcsak a gigaköltségvetésűre tervezett, majd elkaszált Toldi-projekt csuklóztatása van benne. Tervezett ő szintén nagyívű Rejtő-adaptációt a Szőke Ciklonból, Mindörökké címmel Tar Sándor-feldolgozást, de még Aranyélet-epizódok rendezésére is bejelentkezett.
Mindezek egyelőre megmaradtak az elképzelések szintjén, hosszú évek után pedig Az Úr hangja az első filmje, amit a filmalap is támogatott. Az elmúlt nyolc évben ezen felül elkészült a különböző klasszikusok jeleneteiből összevágott Final Cut, valamint a hét kis történetet tartalmazó Szabadesés. A Stanislaw Lem műve alapján készült új film végre kapott támogatást, egészen pontosan 632 milliót, sztorija alapján ugyanakkor még ennél a költségvetésnél is nagyívűbbet ígért. Ritkán láthatunk elvégre magyar sci-fit, hát még olyat, aminek nagy részét az Egyesült Államokat „alakító” Kanadában forgatták, és ami még űrjelenetekben sem szűkölködik.
Hasta la vista? Mi folyik a filmalap körül? | Magyar Hang
Mintha csak az ellenzék nyerte volna a választásokat. A harmadik kétharmad után legalábbis ez lehet az érzésünk, ha megnézzük az állami intézmények ellen indított sorozatos támadásokat. Lassan már csak emlék lesz, amikor még kormánykritikus lapok kérték számon, miért csak egy jól meghatározott kör részesül az állami javakból.
A Taxidermia és a Hukkle alapján tisztában lehetünk a rendező kiszámíthatatlanságával, mégis zavarban vagyunk Az Úr hangját látva. Pálfi vállaltan a filozofikus tartalom felől közelít a műfajhoz, és nem ért egyet azzal, hogy sci-fi alatt űrben játszódó akció- és kalandfilmekre kell rögtön asszociálnunk. A szokás szerint párjával, Ruttkay Zsófiával (illetve ezúttal Nagy V. Gergővel) közösen írt forgatókönyv pedig inkább a Lem-alapanyag tovább gondolása, nem pedig adaptációja.
Nem meglepő ez, hiszen az eredeti az idegen civilizációval való kapcsolatteremtésre fókuszált, míg a magyar film arra, ahogy egy fiatal férfi, Péter (Polgár Csaba) elindul megkeresni rejtélyes körülmények közt eltűnt édesapját. Útját összeesküvés-elméletekben utazó szenzációhajhászok és természetfeletti jelenségek kísérik, hogy aztán tényleg rábukkanjon a titkos kutatásokban egykor részt vevő, magyarul már megszólalni sem tudó apjára. Az üzenet – szemben az űrből érkező jelekkel – ezúttal alig félreérthető: ahogy az emberiség számára megszólalt az univerzum, úgy Péter is hallhat végre édesapjáról, ezzel pedig a saját helyét is tisztábban láthatja ebben a világban.
Papíron ez jól is hangzik, Az Úr hangja készítői viszont sajnos annyi mindent szerettek volna a filmbe passzírozni, hogy a sok egyedi szín végül csak zavaros masszává áll össze. A leginkább zavarba ejtő a film humora, ami lehetetlenné teszi, hogy a családtörténetet bármilyen szinten is komolyan tudjuk venni. A messzire szakadt édesapa, Hogarth (Eric Peterson) inkább tűnik egy komikus nagyapának, akinek fogalma sincs semmiről, mint idegen civilizációk kutatójának. Péter és barátnője zavaros kapcsolata is nehezen illik ide, nem beszélve a szokatlan szexjelenetekről.
A konteós trashepizódok még érdekesek is lennének, ha nem jutnánk el öt perc alatt ezek révén a legsúlyosabb államtitkokig, és az univerzum rejtélyeinek feltárásáig. Polgár Csaba a tavalyi Remélem, legközelebb sikerül meghalnod:) mellett is többször bizonyította, hogy remek színész, ezúttal viszont nehezen birkózik a különös alapanyaggal.
A legjobban akkor szórakozunk, amikor az egyszerűbben összehozható kísérleti filmes dolgokat nézzük, a végére pedig kevesebbet értünk, mint az idegeneket váró emberiség. Annyit biztosan, hogy Pálfi továbbra is lenyűgözően egyedi hangú rendező, de amerikai családegyesítéssel körített sci-fi helyett érdemes továbbra is inkább a magyar világ abszurditásával foglalkoznia. A Wass Albert novellájából tervezett Trianon-horror például kifejezetten izgalmas és szórakoztató tervnek ígérkezik.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/2. számában jelent meg, 2019. január 11-én.
