A népnek nem sok lehetősége maradt. Kiabálhat, éljenezhet vagy akár pfújolhat, de ennyi, a színen nem jelenhet meg. Az nem az ő szintje. Eszköz, hanghatás, töltelék a háborúkhoz. A nyitókép: hangszórókból kirakott városfal, előtte szűk tér, a második sorból már-már nyomasztóan szűk. A „falon” karfesztávolságban két kapaszkodó, egy előre várható megfeszítés kellékei. Két pojáca aranymikrofont szorongatva küzd a hatalomért, nem is akármilyenért: Róma császárt választ. Látszólag demokratikusan, hisz úgy tűnik, mintha a szabad polgárok döntenének. Valójában az erő, a manipuláció, a hagyományok és a hangerő számít. A nép pedig éljenez. Az antik Róma mai köntösben, nihil sub sole novum.
Shakespeare legvéresebb, ám kevéssé ismert drámáját, a Titus Andronicust Pálfi György vitte színre Szombathelyen, a Weöres Sándor Színházban. A közeg egy metálkoncert-aréna, a szereplők véres fegyverei gitárok, a szerelés bőr és tetoválást imitáló harisnya.
A szűk tér megnyílik, hazatér Titus (Bajomi Nagy György), a legfőbb, a legerősebb, a legnemesebb hadvezér az örök városba. Véres harcokban legyőzte a gótokat, láncon vezeti fel legértékesebb hadifoglyait: Tamorát (Gubík Ági), a szépséges és eszes gót királynőt, annak titkos szeretőjét, Aaron mórt (Antal D. Csaba) és az uralkodónő fiait. Egynek közülük Titus elvágja a torkát Róma polgárai előtt, hiszen áldozatot kell bemutatni, ez a hagyomány. Tamorát erőszakkal tette ágyasává, téve ezzel teljessé a leigázást, hiszen ez is hagyomány.
Róma megőrül a hadvezért, császárrá tenné, de Titus hátrébb lép, hiszen számára mi is a legfontosabb? A hagyomány, amely szerint a cím nem őt illeti. A trón a becsvágyó, narcisztikus és rémesen ostoba Saturniusra (Orosz Róbert) száll. Tamora mellékszereplő, áldozat itt még, aki óhatatlanul elnyeri a néző szimpátiáját. Titus pedig a következetes, ugyanakkor kegyetlen főszereplő; ám a fekete-fehér világ egyre színesebbé – és főleg egyre véresebbé – válik.
Az új hatalom idővel majdnem mindenétől megfosztja a hadurat, a császár nőül veszi szeretőjét, megfosztja rangjától, vagyonától, majd – némi cselszövéses áttétellel – fél karjától is. A darab kevés csendes jelenete közül az egyik legmegrázóbb, amikor Titus a tér közepén magára maradva felteszi a kérdést: mit vétkezett, mit csinált rosszul, hogy a csúcsról egy pillanat alatt a mélységek mélységére jutott? Pedig ő megvédte a birodalmat a barbároktól, értékes zsákmányokkal tért haza, és őrizte azt, ami a legfontosabb, a hagyományt.
Tamora cselszövései egyre láthatóbbá válnak, partnere mindenben a csak kívülről fekete-fehér Aaron (szinte egyenesen a Kissből vagy egy norvég metál zenekarból) és életben maradt két bestiális fia (Kenderes Csaba és Jámbor Nándor). Az elején még láncon vezetett páriák Saturniustól kaptak polgárjogot – a nép egyedül ekkor pfújolt, és milyen igaza volt… A szabaddá vált bosszúszomjas gótok egész Róma elpusztítására törekszenek, mindenekelőtt Titus és családja lemészárlására. Saturnius császár olyannyira komolytalan figura, hogy ő a hatalom birtokosaként is csak eszköz. Aki gyengeségére rádöbbenve kész leborulni asszonya lábához, hogy így kérlelje: ne hagyja magára. Tamora két elkényeztetett, perverz és elállatiasodott fia miatt Titus lánya (Gonda Kata) szenved a legtöbbet, megerőszakolják, nyelvét kitépik, karját leszakítják – teszik mindezt kiváló színpadi megoldásokkal. Nyelvét hosszú szalag szimbolizálja, ami ki más, mint Tamora játékszerévé válik, s ő mint táncos forog és játszik vele. (Az életeket meg egy-egy dögcédula jelenti a nyakban, elég csak letépni, s vége is.)
Vért akarunk, szinte már várjuk, hogy Titus végre bosszút álljon a cselszövésekért és a brutalitásért, de legalábbis végezzen mielőbb a két átokfajzattal. Az eszes hadúr a lányát és népét ért becstelenségekre rádöbbenve – Saturniust és Tamorát házába csalva – a legkegyetlenebb választ adja. Pástétomként tálalja fel a két fiút a rangos vendégeknek, behozva Greenawayt (mármint A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője „menüjét”) is ebbe az antik Mad Max-világba.
Aaront már kiiktatta, megfeszítette Luciust (Endrődy Krisztián), aki Titus legidősebb fia, az ellenzékbe szorulva a római légiókkal is szembeszállni kész, leendő nagy utód. Ő lesz, ki a végső összecsapások után is életben maradva kiáll a térre, és hirdetheti: megmentette a család becsületét.
Ha előzetesen okkal idegenkedünk is Pálfi György metálos megoldásától, végül valódi színházi élményben lesz részünk. Aligha véletlen, hogy épp az egyik legerősebb vidéki műhely „merte” felvenni repertoárjába a darabot. Egyikük sem tehet arról, hogy a bemutató utáni második előadás már nem telt házzal megy, ebből azonban egyelőre semmilyen negatív következtetést nem érdemes levonni. A kiváló főhősök mellett mindenképpen elismerés illeti a színpadképet is (ideértve Müller Kata jelmezeit és Törőcsik Ambrus díszleteit), valamint a dajka/metálhörgő Kiss Marit, aki figurájával, mozgásával mellékszereplő létére teljesen betölti a teret.
A nép végül ujjong, éljenez, Lucius, az új császár pedig mi mást ígérhetne nekik, mint hogy most már végre béke lesz.
Shakespeare: Titus Andronicus. Rendező: Pálfi György. Weöres Sándor Színház, Szombathely
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 32. számában jelent meg, 2018. december 21-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még az ünnepi számban? Itt megnézheti!
