Aki olvasta Stephen Kingtől az Állattemetőt, esetleg látta az abból készült feldolgozást, tisztában lehet vele, hogy a történet a legkevésbé a halott kiskedvencekről, illetve a zombik támadásáról szól. A szerző tudja jól, hogy a műfaj sokkal mélyebbre hatol, mint néhány váratlanul előugró rém („jumpscare”), amik elől menekülni ugyan nem a legkellemesebb, de hát addig sem kell a démonainkon rágódni. Mert a szörny nem az ágy alatt születik meg, sokkal inkább a fejünkben, mikor elképzeljük az elképzelhetetlent.
Ez az alapmotívuma a Kedvencek temetője címen ismertté vált műnek, ami a végső búcsútól való rettegést, az elengedés lehetetlenségét mutatja meg. Az 1989-es filmváltozat, ha akadtak is benne megmosolyogtató megoldások, ezt nagyjából hűen adta vissza. A főszereplő családapa, Louis tébolyát, aki még akkor sem képes elviselni, hogy a halálból nincs visszaút, mikor már körülötte széthullott az egész világ.
Mary Lambert eredeti filmjében el is hangzik az emlékezetes monológ: „A férfiszív kérge kőkemény, Louis. Az ember azt termeszt, amit tud, és gondozza is azt. Mert, amit magadhoz veszel, az a tiéd marad. És ami a tiéd, az mindig hazatér hozzád.” A ragaszkodás túllép mindenféle ésszerűségen, megmutatva, hogy az ember szíve mélyén egy végtelenül irracionális lény. A hétköznapokban szeretünk úgy tenni, mintha ez nem így lenne. Kinek ne javasolták volna még, mikor egy kapcsolatán őrlődött, hogy írjon táblázatot a mellette és ellene szóló érvekkel? Ki ne hallotta volna még, hogy „a haláltól nem kell félni, hiszen természetes dolog”?
A Kedvencek temetője ezzel szemben azt mutatja meg, hogy ha lehetőségünk nyílik visszahozni halottainkat, akkor bármilyen szörnyű is lesz a végeredmény, cselekszünk. Akkor is, ha már pontosan tudjuk, mit várhatunk. „Akkor hazudunk a legjobban, mikor önmagunknak hazudunk” – ezt ugyan az Az című regényben olvashatjuk, de tökéletesen illik a mostanira is.
Amiből ezúttal Kevin Kölsch és Dennis Widmyer készítettek filmet Jason Clarke és Amy Seimetz főszereplésével. Pont a fentiek miatt viszont félreértésbe esik a kritikus, ha azt írja, hogy ezúttal egy ízig-vérig horrorfeldolgozás született. Már, ha a felszínt kapargatja: a kisállatmaszkokban menetelő gyerekek vagy a falak mélyén borzongatóan közlekedő étellift érdekes megoldások, de ezek csak a Parajelenségek utáni világban jelentik a valódi horrorélményt.
Viszont a történet átírásával valóban akadnak iszonyatosabb fordulatok, melyek jórészt az önmarcangolás, a bűntudat erejére építenek. Az új Kedvencek temetőjében az első hiba sokkal közvetlenebbül járul hozzá a rákövetkező tragédiákhoz, Kölschék tehát jóval kegyetlenebbek hőseikkel. Hogyan is ne venné az irányt az apa az indiántemető irányába, ami visszaadja a halottakat, ha nem tudja, hogy mi vezetett a szörnyű halálesetig? Ami ráadásul egy személycsere miatt jóval fájdalmasabb is lesz, mint korábban volt.
Ezek után viszont a film sajnos a második felére puszta zombiküzdelemmé degradálódik, férfiszívről és végtelen emberi irracionalitásról pedig itt már szó sem lesz. Ami érdekes, mert a mű egy új tanulságot dob be, mely szerint a halál mégsem választ el, egyesülni viszont csak odaát tudunk. Ez viszont olyan állítás, ami filozófiájában is messze esik a King-kötettől. Amit a legjobban talán ez az idézet erősít meg a könyvből: „A halál utáni életet ecsetelő élménybeszámolók, amelyek először tudományos lapokban, majd jócskán felhígított változatban a bulvársajtó hasábjain szoktak felbukkanni, a halál támadásával szembeni végső emberi ellenállást fejezik ki; a kimeríthetetlenül találékony emberi szellem látomásokat szerkeszt a halhatatlanságról, hogy az utolsó percig elhessegethesse a halálfélelem tébolyát.”
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/22. számában jelent meg, 2019. május 31-én.
