Megérkezett Dél-Korea válasza a Bolti tolvajokra (Manbiki kazoku), az Élősködők (Kiszeng cshung) pedig minden valószínűség szerint ott is lesz az idei Oscar-jelöltek között. Még akár a legjobb idegen nyelvű film díját is elhozhatja majd, ha már tavaly a Roma elhappolta a szobrocskát Koreeda Hirokazu drámája elől. Nem is lenne baj: az Élősködőkkel sikerült túlszárnyalni még a Bolti tolvajok csodáját is.
Akkor egy nehéz körülmények között élő, de szerető és összetartó családot figyelhettünk és borzonghattunk, hiszen a helyes és mértéktartó élet szabályrendszere helyett a lopás tudománya szállt apáról fiúra. A film viszont pompás erkölcsi csapdát állított, hiszen bár elítéltük volna, hogy erre nevelik az először még ráadásul vonakodó gyerekeket, de közben láttuk, mennyi figyelemmel és törődéssel vannak irántuk. És feltettük magunknak a kérdést, hogy mennyivel jobbak, akik tolvajlásra nem vetemednének, de soha egy jó szavuk nincs a társukhoz, a kicsikhez?
Persze éreztük, a film nem is túlságosan lopva ösztönöz relativizálásra, a helyesnek gondolt viselkedés megkérdőjelezésére. Annál is inkább, mert végül láthattuk, hogy a mások javainak eltulajdonítására berendezett élet nem lesz mindig kifizetődő. Ideig-óráig működhet, de hiába minden furfang és ügyesség, egyetlen balul elsült alkalmon borulhat minden. És itt vitte be az igazi gyomrost a film, megkérdőjelezve mindazt, amit végig biztosra vettünk. Hangzott bármilyen szépen is, hogy a nélkülözés összeköt, és hogy a földön kuporgók közti szolidaritás mindennél erősebb tud lenni.
Libanon a földi pokol, Japánban adnak a látszatra | Magyar Hang
Ha van igazság, a legjobb külföldi filmnek járó Oscart idén a Kafarnaum - A remény útja fogja kapni. De nincs igazság, és ezt a legékesebben Nadine Labaki drámája bizonyítja. A cím kapcsán rögtön érdemes felütni a Bibliát, ami számos ponton megemlékezik a Genezáreti-tó partján elhelyezkedő városról.
Ugyanezt mutatja meg szépen Pong Dzsunho [Bong Joon Ho] Arany Pálma-nyertes filmje, az Élősködők. A felütés is egészen azonos: egy nyomasztó körülmények között élő családot látunk, akik koszban és sárban tengetik mindennapjaikat, a ház előtti térre néző ablakukból pedig pont figyelhetik, amint a részegek dülöngélve vizelik le a falat újra és újra.
Amilyen szegények, legalább annyira élelmesek viszont ők is. Ha kell, az ablak elé kuporodnak, közvetlenül a nem épp látványgerjesztő helyen fekvő vécé mellé, hogy onnan lopják a wifit, ha a szoba másik pontján épp nem érhető el. Kihasználják a technika adta lehetőségeket, olyan papírokat és szakmai hátteret hamisítanak maguknak, amilyet csak jól esik, mindezzel tökéletesen rászedve egy vagyonos, de roppant naiv famíliát.
Ki-taek és családja így fokozatosan nyeri el az előkelő villában élők bizalmát, akik mit sem sejtenek róla, hogy az alkalmazott angol- és rajztanár, sofőr és házvezetőnő valójában egy családot alkot. Ehhez persze kellenek trükkök százai, a korábbi alkalmazottak kirúgatása, de hőseink nem rettennek vissza semmilyen módszertől céljuk érdekében. Hogy aztán mikor gazdagék kempingezni utaznak, a nappaliban összegyűlve, erősen italozva gondolkozzanak azon: valóban ennyire együgyűek lennének munkaadóik? Vagy ennyire kedvesek? Hogy rögtön le is torkolják egymást: csak azért lehetnek jóindulatúak, mert elég pénzük van hozzá. Ismét a szegénység önfelmentésével kerülünk szembe, mely szerint a törvényes élet valójában azok luxusa, akiknek a megfelelő anyagi háttér ehhez rendelkezésükre áll. Aki viszont most lent van, az nem akar ott is maradni, és hát az égbe milyen más lépcső vinne, mint a hazugságoké, az önzésé, a helyezkedésé, a megtévesztésé.
Mielőtt viszont ismét átvedlenénk balos ideológussá, és értekezni kezdenénk osztályhelyzetről és kiszolgáltatottakról, magabiztosságunkat az éjjel megszólaló csengő rémülete veri szét. Hogy nem sokra rá kiderüljön, nehéz helyzetben élők akadnak még ezen a családon kívül is, a nincstelenség pedig egyáltalán nem ruház fel empátiával és a hasonló körülmények között élőkkel szembeni szolidaritással. Az Élősködők innen indul be igazán, amit pedig a film második felében látunk, az a legijesztőbb társadalomkritika, amivel csak mostanában a mozikban szembesülhettünk.
Mintha az Édes Anna sztoriját látnánk, csak épp a XXI. századi Dél-Koreára hangszerelve. Így ismét feltehetjük magunknak a kérdést: valóban hibáztathatjuk Vizyéket csak azért, mert önfeledtek voltak, olykor érzéketlenek és figyelmetlenek? Mindezt csak azoknak róhatjuk fel, akik pazar körülmények közé születtek, vagy oda saját erejükből eljutottak? Mire ad felmentést a szegénység, mire nem? És mire a gazdagság? A kis érzéketlenségek mikor adódnak össze és jutnak el egy olyan szintig, amikor már nem csodálkozhatunk azon, ha a velünk szembeni gyűlölet képtelen feltartóztatni önmagát? Képesek vagyunk-e egyáltalán határokat szabni magunknak, és belátni, hogy felelősek vagyunk, legyünk bármennyire is fent vagy lent?
Az Élősködők ugyanakkor, Kosztolányi művével szemben, nem vesz rá rögtön arra, hogy felmentő körülményeket keressünk, igazolást arra, amire igazából nincs magyarázat. Viszont jobban is érthetjük, hogyan és miért jut el oda Kithek [Ki-taek] és családja, ahova. És közben nyomorultul érezzük magunkat, mert tudjuk, ez ma is épp ugyanúgy zajlik, mint száz éve, a megkövesedett társadalmi viszonyokba pedig kódolva van az embertelenség.
Megrázó, hidegrázóan pontos társadalmi látlelet az Élősködők, aminek még a humora is tele van borzongató sötétséggel. Így az a jelenet, amikor Ki-taek és családja csapdába esik, foglyul ejtőik pedig az észak-koreai tévés propagandát játszatják el velük. Ezekben az akkor felülkerekedők számára önfeledt percekben is ott van mindaz az iszonyat, aminek megmutatása korszakos művé avatja az Élősködőket. Így bár ha végül ott lesz az öt jelölt között, teljes szívünkkel Tóth Barnabás Akik maradtak-jának drukkolhatunk majd, de az Élősködők sikerében is megvan minden okunk reménykedni.
