Szabó István új filmje semmit nem bíz a véletlenre. Annyira el kívánja mondani, mennyire tragikusan nehéz, szeretettől mentes a mi életünk, hogy ha a néző elsőre nem tudná értelmezni a jeleket, hát megmutatja nekik újra. És újra. Majd a biztonság kedvéért szereplői szájába is adja, ők mondják ki a tanulságokat. Ez egy idő után fárasztó lehet, ahogy a túl sok közeli kép pedig didaktikus, nehezen átérezhető. Koltai Lajos kamerája gyakran állapodik meg a szereplőkön, ők pedig fájdalmas arccal jelzik, hogy mindezt már tényleg nehéz elviselni. És mégis, néhány jól eltalált, érzelmi csúcspontot hozó jelenet, valamint a film humora élvezhetővé és átélhetővé teszi a Zárójelentést.
Ahogy a cím is jelzi, afféle búcsúfilmről van szó, amiben Szabó István elmeséli, milyennek látja most a világot, illetve elmúlt száz évünket. Hőse Stephanus doktor (Klaus Maria Brandauer), aki nyugdíjazása után visszatér szülőfalujába, hogy ott körzeti orvosként helyezkedjen el. Csakhogy nincs egyszerű dolga: a falubeliek összesúgnak egymás háta mögött, pokollá teszik a másik mindennapjait, miközben az iskolaigazgatóból lett polgármester sem szereti, ha megkérdőjelezik hatalmi pozícióját.
Irodalmi előképek eszünkbe juthatnak bőven, elsőként például Németh László világa, a Gyász pletykás és gonoszkodó falusi közege, de még Thomas Bernhard idősödő, a világ folyását keserűen figyelő hősei is beugorhatnak. Mintha Stephanus doktor is egy ilyen figura lenne: messziről jött nagypolgár, aki rácsodálkozik arra, hogy az emberek olyanok, amilyenek. Ő ugyan még bízna benne, hogy egy-egy kedves szó segít, és meglágyíthatja a szíveket, de a lánglelkű postásfiún (Orosz Ákos) túl sokaknál nem ér el ezzel eredményt. Hamarosan kétségbeesetten kiáltja hát a világba: mi lelte ezt a közösséget? Az ördög szállta meg?
A nehéz téma ellenére Szabó István filmjét mégis fanyar humora miatt szerethetjük igazán. Eperjes Károly figurájában ezúttal semmi felesleges patetikusság nincs, Kristóf atya szerethető, közvetlen alak. A színész jól adja vissza őt, ahogy Szirtes Ági is nagyszerű Stephanus doktor asszisztensének szerepében. Eleve, ahogy a falu minden lakóját így szólítják: Ének Erzsike, Asszisztens Marika, Fűszeres Marika, Polgármesteri Marika.
Szabó filmje nagyon jó abban, ahogy néhány eltalált mondattal, felelevenített emlékkel súlyt ad ezeknek a szereplőknek, megmutatja, mi minden van mögöttük, úgy közösségként, mint egyénileg. Ahogy felidézik, gyerekként milyennek látták Stephanus édesapját, a falu egykori doktorát, vagy életük kisiklásán keseregnek, az mind hozzátesz a film erejéhez, súlyához. Szirtes Ági asszisztense szintén, akinek már kamaszmosolyában ott bujkál az egykori tinédzserszerelem emléke, s a hirtelen jött látszat, hogy minden, ami rég elmúlt, visszatérhet egy pillanat alatt. Aztán a keserű ébredéssel, hogy az a néhány évtized mégis csak ott tornyosul ember és ember között: te mindig is ilyen voltál, hangzik már vádként. És az odavetett kérdés, „te börtönből jössz?”, hogy aztán a nőnek halványan derengeni kezdjen: igen, mintha tényleg ott lett volna ő is. Ezen a ponton is egyértelmű, hogy a rendező az életből vette a példát. Eperjes Károly beszélt arról a Mandinernek adott interjújában, mit mondott neki Szabó azokról a verésekről, amiket el kellett szenvednie. „Ekkor megkérdeztem Istvántól: »Ezt miért nem mondtad el?« Ő a könnyeivel küszködve így felelt: »Én erre nem emlékszem.«”
A saját történet beépítése a sztoriba viszont egy ponton túl sok lesz. Amikor Stephanus doktor elmeséli, hogy fiatalon máig nem tudja, miért vitték be a börtönbe, de ott megtörték, az már olyan nyilvánvaló vallomás, aminek egy interjú vagy memoár lenne a megfelelő terepe, nem egy – nyilván csak részben önéletrajzi – játékfilm. Megnézné, hogy a mai „nagypofájúak” közül ki mit írna alá, ha lekevernének neki két-három emberes pofont – halljuk aztán. Egyrészt a film kontextusában nem is világos, miféle aláírásról van szó, másfelől a múlttal való elszámolásként ez túl önfelmentő, vagdalkozó. Ahogy azt Kristóf atya következő kérdése is mutatja: ez most önfelmentés vagy túlélési stratégia?
Maradjunk annyiban legalábbis, hogy van, aki nemcsak két-három pofont kapott, hanem az életét is elvették, mégsem tört meg. Hősnek lenni persze nem kell, de önérzetesen kifakadni sem, hogy más ugyanígy tett volna. Ez a megbocsátó gesztus mások szájából válhat inkább érvényessé.
Az sem jó továbbá, hogy a film túlbeszéli a látottakat, például a vége felé, mikor Stephanus látványosan jót cselekszik az őt és másokat teljesen ellehetetlenítő polgármesterrel. Ha nem értenénk, hogy nem tehetett mást, hát a szereplő világosan el is magyarázza azt utána nekünk. Minek? A nagymonológ csak visszavesz a jelenet drámai hatásából.
Erősebb lehet egy-egy csend, egy néma baktatás az éjszakában, mint azt Andorai Péter zseniális karaktere, vagy Ének Erzsi (Kerekes Éva) búcsújelenete mutatja. És erősebb egy-egy emlékezetes mondat, például amit a polgármester ismételget: ellent lehet neki mondani, aztán majd az idő eldönti, melyikük járt jobban, melyiküknek lett igaza. Az idő az, amiből olyan kevés van, mondjuk mikor a beteggel rohanni kellene a kórházba, vagy mikor életünk alkonyán még valami újba vágnánk, valamit hozzátennénk a korábbiakhoz. Az idő, amire Stohl András polgármestere olyan könnyelműen hivatkozik, s ami fenyegető súlyként nehezül Stephanus doktor vagy édesanyja, a még keserűbb, engesztelhetetlen asszony (Csomós Mari) életére. Pedig hogy megjön a jókedve utóbbinak is, amikor felidézi, miként éltek egykor férjével, mi mindenből másztak ki együtt, sokszor persze úgy, hogy neki kellett visszarángatnia párját a másik nő mellől.
A zárójelentés mindig arról kénytelen szólni, amit az idő már eldöntött, ami után nincs jövő, lehetőség a helyesbítésre vagy jóvátételre. Nincs javított kiadás, nincs olyan, hogy „mindezt majd megírom még pontosabban is.” A Zárójelentéssel tehát mégis csak engedékenyebbnek, megértőbbnek kell lennünk, mint egy fiatalabb kori munkával szemben lennénk. Példaként hozhatjuk akár Woody Allen mostani filmjeit is. Nem ugyanaz már, persze, csak fel-felvillan valami a régi zseniből: mégis örülhetünk, hogy alkot, és jól eltalált pillanatokkal ajándékoz meg bennünket. Akkor is, ha a régi klasszikusok jobban szíven ütnek, akkor is, ha az alkotó magánemberi ballépései vagy akár bűnei nem lettek kibeszélve, felvállalva. Akármilyenek is voltak azok a bizonyos körülmények. De tudjuk jól, katarzis csak akkor jön, ha a végén nem magunkat mentegetjük, hanem elismerjük, másként is viselkedhettünk volna. Persze, épp attól lesz valami fájóan emberi és valóságos, hogy mindezt az utolsó pillanatban sem akarjuk kimondani, mert félünk tőle: már úgyis mindegy.
