Volt már ilyen tavasszal is. Akkor A láthatatlan emberről és a Nyelésről született közös kritika, bár a cikk megjelenésekor épp nemigen lehetett tudni, mikor láthatják azokat újra a nézők. Egyiket épp csak bemutatták, a másik premier előtt futott a Művészben, amikor a járványhelyzetre hivatkozva, határozatlan időre bezáratták a mozikat. Másik évben nem nagyon tudtam volna azt a bravúrt sem végrehajtani, mint idén. Utolsóként ugyanis a fentebb említett A láthatatlan embert néztem a Westendben, március 15-én. Aztán elsőként is, az újranyitás után, június 21-én a Sugárban. A nyár kezdetén, mintha csak hibernálták volna az időt, hirtelen a három hónappal korábbi kínálat tért vissza a mozikba. Nem tudni, mit hoz a jövő, de remélhetőleg azért hasonlóra a következő években nem lesz már példa.
Azaz hogy miért ne lehetne? Hiszen jelenleg is ugyanott tartunk, mint tavasszal, csak ezúttal határozott időre hozták az intézkedéseket. December elejéig így biztos nincsenek mozik, bár a Budapest Filmet vezető Liszka Tamás már nem is számít idei újranyitásra. Lapunknak beszélt arról nemrég: egy sokkal enyhébb járványhullám is hónapokra elzárta őket a közönségüktől, miért lenne akkor most jobb? Marad a reménykedés.
A beszéd és a Babyteeth is azon filmek közé tartozik, amik premierjét kitűzte már a Mozinet, de most valószínűleg halasztani kell ezeket. Annak ellenére is, hogy jelen állás szerint a bemutatók tervezett dátumaikor akár nyitva is lehetnek majd a mozik. Mindkettő decembertől futott volna, A beszéd ráadásul a hónap végétől. Bízni még lehet benne, hogy a karácsonyi mozizást visszakapjuk, de ha nem, akkor jövő év elejétől kerülhet forgalmazásba a két film. Premier előtt viszont futottak már, az októberi Mozinet Filmnapokon mindkettőt el lehetett csípni.
A Babyteeth is kapott már magyar címet, csak épp az olyan rossz lehet, hogy jobb inkább az eredetinél maradni. Nem is értem, miért nem lehetett a fájdalmasan jó Tejfogak címet használni, miért kellett átírni Amíg tart a nyárra. Sablonos, semmitmondó, és még csak nem is áll a filmre, aminek az érzelmi csúcspontja karácsony idejére esik.
A rövid összefoglalót olvasva jogosan érezhetjük, hogy láttunk már ilyet számtalanszor. Az utóbbi évek kedvenc sémája, hogy az érzékeny tinédzserlány, bár gyönyörű és látszólag ereje teljében van, de halálos beteg. Frissen jött szerelmének vagy barátainak pedig ezt tudomásul véve kell mellette állniuk, amennyire csak lehet, boldoggá téve az utolsó heteket-hónapokat. Készült már ebből nagy népszerűségre szert tett borzalmas giccs (Csillagainkban a hiba), az előbbinél kissé ízlésesebb romantikus dráma (Minden, minden), illetve paradoxnak tűnő módon tinivígjáték is (Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni). A Babyteeth hol a második, hol a harmadik kategória filmjeihez közelít, és szerencsére sikeresen kerüli el a túlzó pátoszt, a hatásvadász pillanatokat. Gyengesége mégis abban áll, hogy nem igazán dönti el, mi szeretne lenni, így hol jót derülünk, máskor összeszorul a szívünk, de igazán nagy nyomot nem hagy bennünk a kétségkívül jól megcsinált alkotás.
Shannon Murphy filmje meghódította magának a Velencei Filmfesztivál közönségét, a kritika sem szedte ízekre. Mondhatni, már ez is mutatja, hogy jól sikerült alkotással van dolgunk, hiszen ebben a műfajban ma már nehéz elkerülni a buktatókat. Itt az ügyes egyensúlyozás, a néző megtartása már felér egy sikerrel. Hát még, ha szép jelenetek és eredeti ötletek is fértek a műbe. A Babyteeth-be pedig kétségkívül jutott mindegyik. Valahol már annak is örülhetünk, hogy nem egy tinibestsellerből készült a forgatókönyv, hanem Rita Kalnejais azonos című színpadi művéből. Talán emiatt is van, hogy a film komolyabban veszi szereplőit és nézőjét egyaránt. A haldokló kamaszlány ezúttal Milla Finley (Eliza Scanlen), aki a filmidő során bátortalan bakfisból vakmerő lázadóvá válik, jócskán próbára téve szülei türelmét. Akik persze folyamatosan hezitálnak, mennyire is szabad szigorúnak lenniük egy ennyire végletes helyzetben. Tiltsák-e lányukat az utcáról frissen összeszedett rosszfiútól, aki teljesen egyértelműen minden szülő rémálma lenne? Vagy fogadják el, hogy lányukra mégis csak jó hatással van ez a kapcsolat, és hagyják működni ezt a valószerűtlen kapcsolatot?
Túlságosan nem lőhetünk mellé, amikor már a film elején megjósoljuk az ezekre a kérdésekre adott válaszokat. Ahogy azt is, hogy végül az addig hét lakat alatt őrzött, de kitörni kész kamasz és a nemtörődöm függő fiú egyaránt formálni fogják a másikat. A kifutás alapján mindez úgy tűnik, mintha a srác sztorija lenne. Mindketten betörnek a másik életébe, de csak az övét változtathatja meg teljesen a kamaszkori szerelem. Hősnőnknek így tényleg csak annyi jut, hogy legalább, mint egy bakancslistáról, kihúzhatja a „szerelembe esni” pontot is? Vagy fontos az a változás is, amin ő megy keresztül, még ha a végpont csak a halál lehet is? Ha ezt a kérdést feszegetjük, érdemes feltennünk azt is, a fiú alakulását az alapján kell-e megítélnünk, hogy később, a filmen kívüli időben hogyan gondol rá, illetve hogy egyáltalán vissza tud rá gondolni.
Mindenesetre a tanulságok kapcsán érdemes ideidéznünk egy mondatot az Az a hülye szív című 2017-es német filmből. Ott az alapsztori szintén hasonló volt, csak jóval több giccsel, közhellyel leöntve, és egy súlyos beteg kamaszfiú, illetve egy felelőtlen újgazdag férfi barátságára fókuszálva. A filmbeli ápolónő egyik mondata viszont, amit a kissrácot istápoló Lennynek címzett, fontos volt: a férfi szerinte „tudatlan, hebehurgya és egoista. A legjobb, ami egy halálos beteggel történhet.” Mármint az a legjobb, ha egy ilyen ember kerül a beteg közelébe, szól mindkét film üzenete. Merthogy ő nem méregeti minden pillanatban aggódó tekintettel, hogy te jó ég, mennyi van még a másiknak hátra, sokkal inkább képes kirángatni az elviselhetetlen állapotból.
Az eredeti cím tényleg nagyon pontos. A tejfogak kihullását figyelhetjük, két felnövekvés történetét. Nagyon máshonnan jött fiatalokét, akik látszólag máshová is tartanak, életük egy pontján viszont összekerülnek, és kiderül, hogy nagyon eltérő karaktereknek is bőven lehet dolguk egymással. A Babyteeth sztorija így voltaképpen rendkívül pozitív, hiszen olyan dolgok lehetségességéről győz meg minket, amikben a társadalmi mobilitás nehézségeit látva nem feltétlenül hiszünk. Eközben pedig a film rendkívül érzékenyen, megértéssel viszonyul fiatal és idősebb hőseihez egyaránt. Emiatt lesz végül olyan jó nézni, szeretni őket és megbocsátani nekik saját magunk gyarlóságait is.
A beszédnek is megvannak a maga előzményei, még a francia filmek közt is találhatunk hasonlót. A Hogyan nevezzelek?-ben szintén egy jól induló családi vacsorát láttunk, ami viszont teljesen elfajult azok után, hogy felmerült, egyikük hogyan nevezné el a születendő gyerekét. A nagy népszerűségre szert tett, feldolgozások sorát életre hívó Teljesen idegenekben szintén egy baráti vacsorát láttunk, ami a résztvevők számára nem épp kellemes irányt vett egy idő után. A beszédben ehhez képest a családi étkezés folyik a maga megszokott ütemében, kívülről észre sem lehetne venni bármi változást. Mindaz ugyanis a szakításon épp túl lévő, 35 éves Adrienen belül zajlik. Épp csak felkérte sógora, hogy mondjon az esküvőjükön beszédet, neki viszont semmi kedve ehhez, a legfőbb gondja inkább, hogy vajon visszaszerezheti-e még szerelmét.
Laurent Tirard filmjében így közel másfél órára beléphetünk Adrien fejébe, és figyelhetjük szórakoztató őrlődését, családtagjaival szembeni indulatait, a régről felhalmozott sérelmek, illetve önbizalomhiánnyal teli jóslatok sorjázását. A film nagyon ügyesen balanszírozik a térdcsapkodós nevetés és a megható pillanatok között. Ezt ilyen ügyesen a Jóbarátok tudta a maga korában megoldani.
A beszéd egyszerre nagyon mai és kortalan film: az asztal mellett ülő Adrien végig az okostelefonját lesi, de ahogy közben önalázva-cinikusan őrlődik, mindaz elhangozhatott volna egy Woody Allen-klasszikusban is. Ténylegesen egy pofonegyszerű filmnek tűnik, de épp emiatt lesz végtelenül őszinte és humoros. Mert mindannyiunk életére, kisebb-nagyobb nyomorára emlékeztet, kinevettetve, de közben nem bagatellizálva bajainkat. Mert hát tényleg nevetségesnek tűnhetünk kívülről nézve, de kisszerűségeink ellenére mégis csak valósak az érzéseink, nem? Ha már végtelenül idegesítővé válik az édesapa, aki ugyanazt az ezeréves történetet meséli a vacsoraasztalnál, vagy a nővér, aki évtizedek óta mindig egy lexikont ad karácsonyra, akkor belegondolhatunk, hogy mi jobbak vagyunk-e? És hogy nem lenne-e sokkal jobb, ha a belső dühöngés helyett inkább együtt nevetnénk egy jót saját gyarlóságainkon, kisszerűségeinken?
A beszéd marketingszövege pontos, ez valóban az év francia vígjátékmeglepetése. Igazi karácsonyi mozi, jól lett belőve a premier. Tényleg közösen kellene látniuk az ünnepi pihenésben családtagoknak, szerelmeseknek, közben végiggondolva, mit is jelentenek ők egymásnak. Félő, hogy a járványhelyzet és a korlátozások ezt is keresztül fogják húzni. De vissza fognak térni a mozik, visszatérnek a nagy menyegzők, még a filmben olyannyira gyűlölt vonatozás is. Szeretni fogjuk még azt is, ebben biztosak lehetünk.
